Spiró György

Mára majd minden vallás kiürült, képtelen betölteni a funkcióját, nem segít az embereknek megoldani az életüket és a halálukat.

Az irodalom nem lóverseny, nem a célfotó dönt.

Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserû, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyû helyzetben, mint amilyenben most éppen vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.

Noha tudjuk; egyik szélsőségből a másikba lengünk át, mint az inga, és végső soron minden életből megmaradt a köztese, a nulla, azért a szélsőségeken átesettek többet tudnak a semmiről, mint azok, akik végig a semmiben éltek.

Nem azért vagyok, mert gondolkozom, és nem azért gondolkozom, mert vagyok, hanem egyszerûen gondolkozva vagyok vagy létezve gondolkodom.

Magyarrá nem születik az ember, magyarrá lesz az ember.

Az irodalom hivatott arra, hogy az emberi viszonyokat tisztán állítsa elénk. Hogy rövidtávú érdekek és ideológiai torzítások nélkül őrizze meg múltunkat a nemzet emlékezetében.

A kultúra nem valami fennkölt dolog, nem a messzi magasban kevesek számára rezgő délibáb, hanem a mindennapi élet szerves része. A kultúra többek között nem egyéb, mint azok a sárgafedelû, silány papírból készült, vacak kis könyvek, amelyek nagy mûveket közvetítenek és amelyeket bárki bármikor megvehet.

Minél érzékenyebb és tisztességesebb valaki, annál védtelenebb.

A lényeg mindig az: mennyi szépséges, szeretnivaló ember él a világon, amely amúgy kibírhatatlan, de az ember, az jó. Esendő, gyakorta korlátolt is, valahogy soha nem jön össze neki az élet, de rengeteg jóság van benne, és mindegy, hogy magyar vagy arab vagy lengyel vagy zsidó, mindegy, milyen kulturális hagyományt cipel magával levethetetlen súlyként egész életében, alapvetően mégis jó.

Milyen csodálatos dolog nyelvet tanulni. Az ember mintha titokzatos, csodálatos, új világba lépne, amely telis-tele van ígérettel és izgató gyönyörûséggel. Nagy, hasonlíthatatlan érzés, amely csak akkor szûnik meg, amikor kiderül, hogy minden nyelven egyformán hülyék az emberek.

Nem az a tragikus, ha valaki valamit meg akar tenni és nem sikerül, hanem az, ha valaki valamit nem akar megtenni, és mégis kénytelen. Elköveti, amitől ő maga fél a legjobban, és bele is pusztul.

A kishitû ember állandóan kétségbe van esve, amiért álmai, amelyek olyan erősek, hogy állandóan összetéveszti őket a valósággal, sorra összetörnek. Az ilyen ember a valósággal szembesülve naponta többször is tönkremegy.

Az ember mindig azt akarja, ami elrendeltetett neki. Aztán megfordítja a dolgot, és azt hiszi, hogy azért lett az, ami, mert azzá akart válni. Megbocsátható, csacska öncsalásocska.

Túl könnyen mondja ki az ember idegen nyelven, hogy "szeretlek"... Nincs annak súlya, csak az anyanyelven.

Két ember barátságának legnagyobb veszélye egy harmadik barát. Ketten közülük előbb-utóbb szövetkeznek a harmadik ellen, és elmarják. Hogy ez a harmadik régi barát-e vagy új, az ilyen háromszög esetében már teljesen lényegtelen, és többnyire a véletlenen múlik. Többnyire a jövevény marad, miután egy régit kitúrt a helyéről.

Voltak emberibb korok, amikor a haldoklót kézen fogva vezették át a túlvilágba az élők. A szerzetesek között ma is szokás, hogy az élők a haldoklóval a túlvilágról beszélgetnek szépen, csöndesen, nyugodtan, és közben fogják a kezét. Nem tekintik olyan nagy dolognak a halált, de becsülik annyira az életet, hogy az élő mellett legyenek az utolsó pillanatig. Amikor rájuk kerül a sor, az ő kezüket is fogja majd valaki. Amikor pedig sírniuk kell, sírnak.

Ha az embert nem ölik meg idejekorán, előbb-utóbb elveszít csaknem mindent. Először elveszíti a hiúságát, aztán élő és holt halottai támadnak, aztán lemond a reményről, hogy valaha rendbe jöhet bármi, lába alatt szünet nélkül reng a föld, minden pillanata hajszálon függ.

A szemét látom magam előtt. A leggyönyörûbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörû, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.

Ha az ember lelki fogaskerekei hozzácsiszolódnak valakihez, akkor a következők fogaskerekei már vagy szorulnak, vagy lötyögni fognak.