Stefan Zweig

A nagy és üdvös munka mindig összefûzi az embereket.

Eddig azt hittem, hogy a szív leggonoszabb gyötrelme a szerelmi vágy és bánat. De ebben az órában megsejtettem, hogy van még egy másik, talán kegyetlenebb gyötrelem, mint vágyódni és vágyakozni, mégpedig az, ha akaratunk ellenére szeretnek bennünket és nem tudunk védekezni e tolakodó szenvedély ellen. Látni, hogy valaki közvetlen közelünkben elég vágyakozásának tüzében, és tehetetlenül állni mellette, mert nincs bennünk erő, képesség és hatalom, hogy kimentsük a lángokból. Aki boldogtalanul szerelmes, az időnként fékezni tudja szenvedélyét, mert nemcsak áldozata, hanem okozója is a bajnak; és ha a szerelmes ember képtelen uralkodni szenvedélyén, akkor legalább a maga hibája miatt szenved. Menthetetlen azonban az, akit szeretnek és nem tudja a szerelmet viszonozni, mert ennek a szenvedélynek a mértéke és határa már nem tőle függ, hanem kívül esik erején, és tehetetlen minden akarás, ha egy másik ember őt akarja.

Aki csak egyetlen emberen is segít, ezzel betölti életének értelmét, akkor igazán megéri, hogy az ember másoknak adja át magát, végső erejéig, sőt erején túl is. Akkor jogos lenne minden áldozat, és még a hazugság is - amely másokat boldoggá tesz - fontosabb, mint minden igazság.

Ha egy nő egyszer elárulta vonzalmát egy férfi iránt, akkor kettőjük között tüzes, rejtélyes, veszedelmes levegő rezeg. A szerelmesek mindig félelmetes tisztánlátással érzik meg, hogy mit érez irántuk valójában a szeretett ember, és mert a szerelem a maga lényének következtében mindig a határtalant akarja, ezért szükségszerûen ellenszenves, elviselhetetlen számára minden, ami határolt, ami korlátolt. A másik gátjai és gátlásai mindig megéreztetik vele az ellenállást, s abból, hogy nem adja oda magát teljesen, joggal érzi a titkolt ellenkezést.

Tulajdonképpen minden cselekedetünknek a hiúság a legerősebb mozgatórugója, és kivált a gyenge jellemek esnek áldozatul a kísértésnek, hogy olyat tegyenek, ami kifelé erőnek, bátorságnak, elszántságnak látszik.

Hiábavaló akkor a leggyöngédebb visszahúzódás is, hasztalan mindenféle udvarias kitérő szó, sértő az egyszerû barátság felkínálása, ha a nő egyszer elárulta sebezhetőségét, a férfi ellenállása akkor menthetetlenül kegyetlenséggé válik és véletlenül is bûnössé, ha nem fogadja el a szerelmet.

A megkötöttség minden formája a lélek tulajdonképpeni erejét köti meg, s (...) az ember igazi értéke csak akkor kerül előtérbe, amikor megszabadul az elfogódottságtól.

Ha töprengeni kezdenénk földünk mai nyomorúságáról, akkor - tisztán látom - nem alhatnánk többé nyugodtan, és minden mosoly ráfagyna az ajkunkra. Csakhogy sohasem az elképzelt, láthatatlan szenvedés rohanja meg és őrli fel az embert, hanem csak az rázza meg és sújtja le, amit részvétet érzően, szenvedő szemekkel meglátott a lelke.

A bátorság gyakran nem más, mint kificamodott gyengeség.

Nem kell mindig hinni abban, amit szeretnénk igaznak tartani.

A lélek hangulata mindig különös véletlenektől függ, és gyakran éppen a legjelentéktelenebb külsőségek növelik vagy csökkentik bátorságunkat.

A Teremtő valahogy visszájára faragta a férfiak érzelmeit, úgyhogy mindig annak ellenkezőjét kívánják a nőktől, mit azok nekik nyújtanak.

Csak az az ember, aki megtapasztalta a fényt és a sötétséget, a háborút és a békét, a bukást és a felemelkedést, egyedül az a személy tapasztalta meg igazán az életet.

A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.

Bár minden egyes nap bizonyságot szolgáltat arról, hogy sok ezer ember él szerte a világon, akik osztoznak a hitemben, de értsd meg, ilyen a halandó szíve, szüksége van legalább egyetlen embernek a közeli, testmeleg, látható, érezhető, kézzelfogható szeretetére.

Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsoló képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele.

Én féltem, hogy későn érek haza: egész életemben az a buta félsz, és mindig tekintettel lenni másra, mindenre... az idő meg csak múlik, és a szemem sarkában már szarkalábak.

Sok ember egyáltalán nem volna szerelmes, ha előzőleg nem hallana a szerelemről.

Akiből hidegség sugárzik, az maga sem számíthat másra, mint hidegségre.

Senki, de senki nem tudja elmondani, nem tudja lemérni, nem tudja elmagyarázni embertársának, de még önmagának sem, milyen lassan telik az idő a tétlenségben, az időtlenségben. Senkivel sem lehet megértetni, milyen gyorsan emészti, pusztítja az embert ez az ûr, ez a szörnyû semmi, ez a szörnyû nirvána, ez az asztal, ez az ágy, ez a mosdó, ez a tapéta, ez az örök hallgatás, mindig ugyanaz az őr, aki behozza az ételt, és rá sem néz az emberre, s mindig ugyanazok a gondolatok köröznek az ûrben, míg meg nem tébolyodik az ember.