Stephenie Meyer

Csak mert az ember nagyon szeretne valamit, attól még nem válik valóra.

A viharok elmúlnak. Csak ki kell várnunk.

Kóbor ötletként felmerült, hogy váljunk kétfelé, de ezt egyhangúlag megvétóztuk. (...) Egyikünknek sem adatott meg a jó társaság soha életben, és túlságosan édes volt az együttlét ahhoz, hogy akár egy percet is elvesztegessünk belőle.

A tiéd vagyok, örökké és visszavonhatatlanul!

Hogy élhet így bárki ezen a bolygón, ezekben a testekben, amiknek az emlékei nem maradnak a múltban, ahova tartoznak?

Több boldogság jutott nekem, mint amennyiben a legtöbb embernek valaha része lehetett. Vajon létezik valamiféle természeti törvény, ami ugyanannyi boldogságot és szenvedést ír elő? Örömöm egyszeriben felborította az egyensúlyt?

Testem igyekezett menekülni a fájdalomtól, így újra és újra beszippantott a sötétség, amely pillanatokra, olykor talán percekre is kiszakított a kínszenvedésből, de ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal.

Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg.

Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból.

Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna.

Eddig csupán egyetlen dolog létezett, ami nélkül nem bírtam élni, most kettő lett. Szeretetem nem oszlott meg közöttük; nem olyan fajta volt. Sokkal inkább mintha megnagyobbodna a szívem, abban a pillanatban kétszeresére nőtt. És teljesen betelt.

Ha nem tudtam volna testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt – feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan -, sosem lettem volna képes felkelni a földről.

A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe.

Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk.

Minden egyszerûbb volt, mint vártam: összeillettünk, mint egy kirakós két darabja, melyek azért készültek, hogy kiegészítsék egymást. Ez titokban nagy elégedettséggel töltött el. Testileg ugyanannyira passzoltunk, mint minden más szempontból. A tûz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.

Magamra maradtam a gyûlöletemmel és kínzó fájdalmammal. Mintha borotvapenge ágyon vonszolnának keresztül lassan. Olyan fájdalom, ami helyett bárki a halált választaná, csak szabaduljon tőle.

A fájdalom óceánja. A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl, hogy elképzelni sem tudtam, nemhogy látni.

Tudod, hogy hívják a szőkét, akinek esze is van? - (...) Golden retrievernek.

Eszembe jutott a mondás, hogy két ember társaság, de három már tömeg, bár az én esetemben ez nem volt egészen igaz, mert nekem már a kettő is sok volt.

A legénybúcsút olyanoknak találták ki, akik szomorúak, amiért vége az agglegényéletüknek. Én viszont alig várom, hogy magam mögött hagyjam. Vagyis nem igazán van értelme.