Stephenie Meyer

Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. Márpedig most boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tûnt belehalni.

Amint megszeretsz valakit, többé nem tudsz logikusan gondolkodni róla.

Nem tartottam számon a napokat - nem volt rá semmi okom. Amennyire csak lehet, igyekeztem a jelenben élni, ahol nincs sem lassan halványuló múlt, sem gyorsan közeledő jövő.

Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.

Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.

Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.

El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene - fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.

Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tûnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.

Ha már úgyis pokolra jutok, legalább legyen miért!

Így inkább Júlián gondolkodtam még egy kicsit. Vajon mit csinált volna, ha Rómeó faképnél hagyja, nem azért mert számûzik a városból, hanem mert egyszerûen megunja őt? Vagy mondjuk Rozália alaposan lehordja, és ettől Rómeó meggondolja magát? Vagy nem veszi feleségül Júliát, hanem egyszerûen kereket old? Úgy véltem, tudom, mit érzett volna akkor Júlia.

Milyen ironikus, hogy minél jobban fejlődik az emberiség, minél nagyobb lesz a tudományban vetett hite, minél nagyobb hatalmat szerez a világ felett, annál valószínûtlenebb, hogy felfedeznek bennünket. Azonban amint a természetfelettivel kapcsolatos hitetlenségük megszabadít bennünket gátlásainktól, technológiájuk elég erős lesz ahhoz, hogy ha akarják, akár fenyegetést is jelenthetnek ránk nézve, sőt, néhányunkat meg is semmisíthetik.

Olyasmi volt ez is, amilyen az eddigi egész életem - sosem voltam elég erős ahhoz, hogy megküzdjek a rajtam kívülálló dolgokkal, hogy megtámadjam vagy lehagyjam ellenségeimet. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi voltam és gyenge, s az egyetlen dolog, amire képes voltam. az a kitartás. Az állhatatosság. A túlélés. Mostanáig ez elég volt. Ma is elegendőnek kell lennie. Kibírom, amíg a segítség meg nem érkezik.

Azt úgy sem tudod elérni, hogy olyan helyre menjek, ahol te nem vagy! (...) Az nekem a pokol lenne.

Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni. Vigyázz a szívemre - itt hagytam nálad!

Alkonyat van megint. (...) Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam (...) abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját.

Mindennek van határa, még annak is, hányféleképpen lehet összetörni egy ember szívét.

Senki sem örül a rivaldafénynek, ha sejti, hogy perceken belül hasra fog esni.

Mielőtt megismertelek, (...) az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai... Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek.