Stephenie Meyer

Jól titkolod, (...) de azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.

Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyûlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.

Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól féltem, elsírom magam. Úgy tûnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.

Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy mûködik, mint másoké?

Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.

Hogyan csinálják ezt az emberek - félretenni minden félelmüket, és feltétel nélkül bízni valakiben, minden tökéletlenségük és félelmük ellenére?

Ebben a pillanatban úgy tûnt, mintha eggyé olvadtunk volna. Ami neki fájt, az mindig fájt nekem is, és mindig is fájni fog - most pedig az öröme szerzett nekem is örömöt. Ugyanakkor a boldogsága valahogy fájdalmas is volt. És ez a fájdalom csaknem tapintható lett - úgy égette a bőrömet, mint a sav, mint valami hosszan elhúzódó gyötrelem.

Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?

Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég (...), hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna?

Lehet, hogy te elég bátor és elég erős vagy hozzá, hogy nélkülem élj, ha úgy gondolod, hogy így a legjobb. De én sose bírnék ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Csak így tudok élni.

Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hûvös ajkával az enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal. És akkor összeroskadtam.

Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol megérintett, a bőröm ijesztően forró lett - mintha megégettem volna magam, csak még nem érezném a fájdalmat.

Semmi nem ûzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.

Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett.

Te vagy a nap. Az én személyes napom. Te oszlattad el a felhőket.

A szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön. Engem pedig összetörtek, és már soha többet nem leszek ép.

Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerûen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére.

Boldog és szomorú, mámoros és búskomor, magabiztos és rettegő, szeretett és szerethetetlen, türelmes és haragos, békés és vad, teljes és üres... mindez leszek. Mindent érezni fogok. Minden az enyém lesz.

A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett".

Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba.