Szabó Péter

Ami a türelem igazi csodája, hogy mi minden lehetséges, ha hajlandóak vagyunk tíz évet beletenni valamibe.

Aki ítélkezik mások felett, bármilyen formában teszi is, az teljesen biztos, hogy nincsen kibékülve saját magával. Ha rendben lenne belül, akkor nem türemkedne ki belőle folyamatosan az az égető vágy, hogy mások felett pálcát törjön, és kifejtse a szerinte helyes és sohasem építő véleményt.

Ne feledd hát feltenni ezt a három kérdést annak, aki rád akarja zúdítani a legfrissebben szerzett pletykáit: biztosan igaz-e, építő-e és hasznos-e, amit el akar neked mondani? Ezek alapján pontosan fogod tudni, hogy be akarod-e fogadni az információt.

Az élet alfája és ómegája végső soron az, hogy mennyire szeretjük önmagunkat. Hiszen ettől függ, hogy mennyire merünk, mennyit nevetünk, mennyire szeretünk másokat, és mennyire szeretjük az életünket.

Akkor is fogadd el magad, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, mint szeretnéd. Csakúgy, mint egy kisgyermeket, aki tanul, fejlődik, hibázik, mert erről szól az életünk. Tanulunk, fejlődünk, hibázunk, de nem szabad megengedni magunknak, hogy emiatt ne szeressük azt a csodálatos embert, aki vagyunk.

Az életet úgy tudjuk csak igazán megszeretni, ha el tudjuk fogadni, hogy ez így van, így volt, és így is lesz. Nem mindig a legjobbat fogjuk kapni, nem mindig úgy fognak alakulni a dolgok, ahogyan mi azt szeretnénk, de dönthetünk úgy, hogy mindig azt keressük, hogy adott helyzetben mi lehet a jó, vagy éppen mi az, amit az élet tanítani szeretne nekünk ezen keresztül.

Az igazi kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, nem az, hogy ki a felelős azért, hogy így alakult az életünk, hanem az, hogy akarjuk-e így leélni a hátralévő részét.

A többség - szinte elenyésző kivétellel - kispórolja magát az életből. Lábujjhegyen mennek végig az életükön egészen a sírig. Ha megnézed a járókelőket az utcán, a legtöbben olyanok, mint az élőhalottak. Csak vonszolják magukat. Nincs bennük élet, nincs bennük tûz, üres a tekintetük, eltûnt belőle a ragyogás, amely gyermekként még ott volt. Az, amit a legtöbb ember életnek hív, valójában csak meggyalázása annak a felbecsülhetetlen értékû ajándéknak, amelyet kaptunk. Annak a csodálatos lehetőségnek, hogy létrehozzunk valamit. Jobbá tegyük a világot. Mestermûvet alkossunk az életünkből.

Ha a félelmed nem elég nagy, az azt jelenti, hogy a célod sem elég nagy.

Az egyik leginkább nyomasztó dolog, ha valaki nem abban sikeres, amire legbelül vágyik.

Sokan sokszor használják az "átlagember" kifejezést. Mégis mitől az valaki? Véleményem szerint ennek egyetlen oka, hogy ő maga átlagemberként gondol magára. Éppen ezért mindig azt is teszi, amit az átlag, és nem mer kilógni a sorból.

Biztos recept az lehet a boldogtalansághoz, ha ahelyett, hogy mernél önmagad lenni, és követni a szíved vágyát, olyan szerepbe kényszeríted magad, ami valójában nem te vagy, amit nem szeretsz igazán, s mindezt kizárólag azért, hogy az legyél, akinek szerinted a többi ember látni szeretne... ettől aztán igazán nyomorultul érzed magad, mert bár mindent megteszel, hogy ez sikerüljön, mindig lesz legalább egyvalaki, akinek nem felelsz majd meg. Ha ezt az utat követed, vesztes csatába indulsz.

Aki túl óvatos, ugyan nem hibázik sokat, de nem is jut messzire. Biztos lehetsz benne, hogy ha mered követni az álmaidat, sokat fogsz hibázni. Számíthatsz rá, hogy rengeteg csalódás és kudarc is fog érni. Lehet, hogy még csődbe is mész, de legalább élsz!

Csak két olyan dolog van az életben, ami ténylegesen tragédia lehet, ha az ember nem változtat rajta. Minden más csak körülmény. Az egyik, ha nem szereti azt az embert, aki ő maga, a másik pedig, ha reggelente, amikor kinyílik a szeme, nem tud magának értelmes választ adni arra, hogy miért is nyílt ki.

Minden emberben születésétől fogva van két "hangerő-szabályozó". Az egyik az intuíciót, a másik a racionalitást szabályozza. Gyermekként az intuíciót jelképező van a maximumon, a másik pedig a minimumon, majd mire felnövünk, a helyzet megfordul. Az a rengeteg szabály, amelyet megtanítanak nekünk, gondoskodik arról, hogy intuíciónkat teljesen elnyomjuk.

Minden tartós siker sok időt és befektetett energiát igényel. Ami szenzációs hír, hogy mindezt csak apránként kell megfizetnünk. Ezeket a kis lépéseket hívjuk szokásoknak. Majd ezek mind összeadódnak, mint egy virtuális bankszámlán, és "megtakarításunk" eredménye a végén egy összegben felhasználható. Ezt hívjuk sikernek.

A jövő mindig magán hordozza az árcéduláját.

Minden ember csak annyi szeretettet tud adni a számára fontos embereknek, amennyit maga iránt érez.

A kitartásnak akkor van értelme, ha jó az irány.