Szabó Tibor Benjámin

A nyugati nevelés minden szempontból kudarcot vallott, egyetlen területen eredményes csak, de ott maximálisan, könyörtelenül: örökíti, újratermeli a belső nyomort.

Hiába erő, akarat, mert a kódolt programon változtatni nem lehet, a jellem utat tör magának, a veleszületett ösztön rajzolja a sorsot.

A kutyák falkában élnek, rivalizálnak, verekszenek az erősorrendért. De minden kutyában mûködik egy kötött program, beléjük van építve egy fék. Ha érzi, hogy gyengébb a másiknál, ösztönösen megadja magát, a hátára fekszik, fölemeli a lábait, nyüszít. Ha pedig ő az erősebb, és a másik fél már feladta: nem támad tovább. Ezzel az ösztönnel védi magát az élet. Hogy nem kell elpusztítani a legyőzöttet, mert máskor, mások ellen még lehet ő az erősebb. Hogy nem csak egy maradhat.

Amikor a kutya eltûnik az ember mellől, az tünete valami másnak. A felbomló rend, a kizökkent világ fúj így riadót. Hogy elsodorja a négylábút.

A kutya szimbólum is. Már ha felnőtt emberé. Szimbóluma egy státusznak. Hivatalos igazolás a helyes életről. A kutyatartó olyan, mint a házasember: nyugodt és megbízható. Béketûrő.

A kutya nem passzió, nem kedvenc. Hanem metafora. Azt jelenti, hogy az embernek dolga van a világban. Hogy tele van szarva a kert, és azzal valamit tenni kell. Hogy a dülöngélő kerítést muszáj megjavítani. Hogy a hátsó ajtót zárva tartani, ha a vacsorából apád is akar enni. Hogy észnél kell lenni.

Elmúlnak a dolgok. Azok is, amik azt ígérik, hogy nem múlnak el soha.

Három nagy igazságot tud apád. Hogy semmi se egyszerû, hogy nincs ezzel mit tenni. Ez kettő. És bennük, rejtve ott a harmadik. Hogy becsületen nem lehet boldogságot venni. Majd rájössz.

Az megvan, hogy a tárgyalásokon milyen jó kapaszkodni valamibe (mármint, konkrétan fogni - mert jólesik, megnyugtat)? És az, hogy mennyivel kellemesebb manuálisan jegyzetelni a megbeszéléseken a legfontosabb mondatokat, mint gépbe pötyögtetni? És az, hogy biztonságérzetet ad az üzleti helyzetekben, ha minőségi, szép eszközöket használunk? Persze, nem múlik ezen semmi, nem ezen múlik - valami hatása mégis van. Nem a másikra, hanem ránk.

Egy-egy információ annál elérhetőbb helyen van, minél több embert érdekelhet. De az igazán különleges tartalmak, a valóban fontos tudás sokszor csak kevés embert érdekel. Ezért aztán ezek legfeljebb elvétve találhatók meg az interneten.

Amellett, hogy a mûvészet egyedi, és van benne valami invenció, és hordoz valamiféle gondolatot, üzenetet, amellett a mûvészetnek jellemzője, hogy érzelem szüli. És sokszor érzelmet vált ki a befogadóból is.

Az első kérdés az, hogy miért van az, hogy az emberi közösségek ilyen törvényszerûen és megállíthatatlanul növekednek, és észre sem veszik, hogy a vesztükbe rohannak. A második kérdés pedig az, hogy hogyan lehet mégis letéríteni az önpusztító pályáról az embert. (...) Ezek a kérdések csak nehezen és drágán megválaszolhatók.

Könnyen megeshet, hogy ha valamit ostobaságnak bélyegzünk, az végül csak a saját ostobaságunkat teszi nyilvánvalóvá. Elegánsabbnak tûnik az a megoldás, hogy közelebb megyünk, és megnézzük jobban.

Emberpalánták vagytok. Már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Nektek célotok van. És feladataitok. A célotok ugyanaz, mint minden más embernek a földön: hogy boldogok legyetek. És ez legyen az elsődleges! Hogy otthont találjatok a világban. A feladataitokat pedig kijelölik a képességeitek.

A mûvész ösztönösen kitalálja maga köré a világot, a kutató épp ezt nem teheti, ő csak rögzít, megmagyarázhat legfeljebb, de nem tesz, nem tehet hozzá semmit a megtapasztalhatóhoz.

A nagyvállalat olyan valami, ami nemcsak a munkádat, de a lelkedet is akarja.

Egy tollnak esztétikuma van, egy füzetnek tartása, és minden, fizikailag is létezőnek van valami más, önmagáért való tulajdonsága a funkcionalitáson túl. (Ahogyan például a szoftveres anyagainknak nincs - egy Excel munkafüzetnek maximum pontossága tud lenni, ha ügyesek vagyunk.)