Szentesi Éva

A kemoterápia vagy a sugár túlélése gyakorlatilag semmi ahhoz képest, hogy bele kell nézni a tükörbe, és azt kell mondani annak a képnek, amit ott látok: akkor ez mostantól nincs többé, haver, mától minden másként lesz, mert nincs választásunk, ha élni akarunk, együtt, békében, te meg én.

Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerû volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.

Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.

Nagyon nehéz legyőzni önmagad! Nagyon nehéz abbahagyni a harcot, és úgy győzedelmeskedni, hogy közben nincs háború.

Olyan kevés az idő, a szeretet meg végtelen, nem fogy el soha.

A szeretet végtelen, és felfoghatatlan erővel dolgozik.

Amikor történnek a dolgok, akkor csak hagyjuk a történéseket alakulni, de csak később kezdünk el agyalni rajta, és akkor jövünk rá az igazságokra.

Parányi dolgokról beszélünk, mégis olyan félelmetes kimondani azt a szót, hogy rák. Legyőzhet minket ez a kis hülye valami, ha engedjük neki. Olyan nehéz összerakni a gyógyulást.

Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.

A gyógyulás sokszor nagyobb és megrendítőbb fájdalommal jár, mint maga a betegség. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy jobban vagy, és kevésbé kezd valami fájni, hanem épp ellenkezőleg. Sokszor lemegy a mélyére, belevág még a csontodba is, mert ahogy szakadoznak fel a rossz sejtek, úgy rándul össze a test, hiszen amint távoznak belőlünk a nem odavaló dolgok, a nem odavaló sejtek és gondolatok, az nem lehet érzésektől mentes. És nincs rá semmilyen csillapító.

Írni, írni, írni. Ennél jobb terápiát nehezen tudok elképzelni. Gyógyító ereje van annak, ha kiönthetjük magunkból a szart, és megtisztulhatunk.

A fogyáshoz az ima tényleg kevés. Istennek nincs akkora hatalma, hogy fogyókúra nélkül leolvassza rólunk a kilókat.

A dolgokat már nem tudjuk visszacsinálni, és a jövőnkre csak úgy lehetünk behatással, ha a mostban jól élünk, és kihasználjuk az élet minden lehetőségét.

A háborúk mindig veszteséggel járnak, és nincs olyan, hogy egy hajszála se görbül az embernek. Az lehetetlen.

A szerelmi bánatnál továbbra sincs rosszabb érzés. Übereli a rákot.

Az emberek szeretik azt hinni, hogy a szerelem úgy van, mint a filmeken. Sajna, nagyon nem úgy van. Még a diznis hepiendek után sincs fenékig tejfel.

Vannak rossz és vannak jó orvosok. Óriási a felelősség a vállukon, de ők sem istenek, azért ezzel tisztában kell lennünk.

A gyógyuláshoz nem elég az orvostudomány, hanem lelkileg is mellé kell tenni a mellé tehetőt.

A nehéz időkben derülnek ki igazán a viszonyaink mélységei.

Nekem a könyvespolc az otthon. Ott vagyok otthon, ahol a könyvespolcom is ott van.