Szentesi Éva

Egyetlen betegség sem feltétlenül csak egyetlen traumára vezethető vissza, sőt, sokszor konkrét trauma sem kell. (...) Nincs bûnös, pontosabban a rákbeteg nem bûnös azért, amiért nem jól érzett, vagy nem szerette magát, vagy haragudott, vagy önostorozó volt.

Amikor az ember meghoz egy döntést az életében, feltehetően nem gondol bele abba, hogy az a döntés milyen hatással lesz mások életére, akár közvetve, akár közvetlenül.

Mennyire egyszerû is lenne, ha varázsütésre megszerethetnénk magunkat, ha nem lenne ennyire könyörtelenül nehéz belenézni abba a tükörbe! Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha nem ez volna a világ legnehezebb dolga! (...) Ezt a munkát soha nem lehet abbahagyni, pontosabban újra és újra el kell végezni az egészségünk védelmében.

A gyógyulás sokszor jobban fáj, mint maga a haldoklás.

Tudjátok, mi lesz a gubókból? Előbb-utóbb kikelnek. És szivárványszínû pillangók lesznek. Vagy nem. Mondjuk, ha nem hagyják nekik.

Annyira vagyok nő, amennyire annak tartom magam. Nem a szerveimtől függ. Nem attól, hogy anya lehetek-e, vagy sem. (...) Sőt, attól sem, hogy milyen a fizikumom. A nőiségem én magam vagyok. Akinek születtem, akivé formálódtam.

Néha úgy érzem, perifériára szorultam. Elmegy mellettem az élet, mindenki babákkal, gyerekekkel veszi körbe magát, mindenkinek más lesz a prioritás, én meg itt ragadtam, mint valami furcsa különc, aki lehet, nem is jó semmi fontosra. Furcsa innen figyelni az élet menetét, olyan, mintha a sor mellett menetelnék.

Amit tudok, és amire lehetőségem van, azt helyrehozom. Amit pedig nem tudok helyrehozni, azzal megtanulok együtt élni.

Mindenki másmilyen magaslaton áll, és nem biztos, hogy onnan ugyanazt hallja, ugyanazt látja, és ugyanazt érzi, amit én.

Csodák vannak, legalábbis hinni kell benne, hinni úgy, mint a gyógyulásban, az életben meg a halálban.

Amikor rajzolok, akkor nincsen valóság, csak a másik világ van, ami sokkal igazibb, mint az, amikor hazamegyek, vagy az iskolában vagyok.

Rajzolás közben boldog vagyok, igazából egyedül csak olyankor vagyok boldog, és amikor megnyerek egy rajzversenyt, akkor meg aztán végtelennek érzem a világot, és az jut eszembe, hogy bármit elérhetek, akár a csillagokat is.

Az ember, még ha tinédzser is, mégiscsak azokkal van szívesen, akik megértik, és akik ugyanúgy gondolkodnak a világról. Persze az se várható el, hogy teljesen pontosan ugyanazt gondolja mindenről az ember.

Az életben a dolgok nem teljesen igazságosan vannak elrendezve, pláne, ha a lányokról van szó.

Amikor az ember szíve megszakad, akkor valami olyasmit érezhet, hogy mennyire tökéletesen egyedül van ezen a világon.

Én egyébként előírnám az összes szülőnek, hogy szeresse a gyerekeit. Aki nem így tesz, attól meg rendesen elvenném.

Isten igazságos, mert valakinek pénzből ad többet, valakinek tehetségből, másoknak pedig szépségből.

Az életben a dolgok nem egyértelmûek. Még a szerelem sem egyértelmû, pedig legalább a szerelemnek annak kéne lennie.

A menő, rocker, motoros arcok csak a fejüket mozgatják, így jelzik azt, hogy tök jó a buli.

Ilyen a szerelem, szóval ilyen. Vagy nem. Nem tudom. A szerelem beleköp a szádba. Nyeljed.