Szív Ernő

Nincs olyan ember, akinek ne lenne legalább egy közeli ismerőse, akit nem lehet megajándékozni. Illetve lehet, de minek. Arról a reménytelen helyzetről van szó, hogy a megajándékozott illető sehogyan és semminek sem örül, de még egy csöppet se, inkább mintha a gyulladt fogát huzigálnák, jól seggbe rúgnák vagy abuzálnák, amikor mirhával, tömjénnel ajándékozzák, az arany Doxa láttán legörbül a szája, és úgy marad. Akármit teszünk a keze ügyébe, akármit helyezünk a karácsonyfa alá, az ünnepi asztalra - gyémánttal kirakott láncfûrész, csinos kézi atombomba, az izsáki marmonkannás csodaküvé - , ő csak motyog, a vállát húzkodja undok mód, sértetten elfordul, és az már eredmény, ha annyit előprésel a szája fodrozásán keresztül: nem kellett volna.

Az ajándék beszerzése inkább tortúra, maga a testet öltött rémálom, sikoly és ragyogás, tudom, mit tettél az elmúlt nyáron, mégis csináljuk. Azt is megajándékozzuk, akit nem kellene, akit hiába, annak is adunk, aki legyint az odaadó erőfeszítésünkre.

Elkezdeni könnyû. Meggondolatlanul belevágunk egy kapcsolatba, egy háborúba, egy vállalkozásba, és aztán, amikor pedig már rég be kellett volna fejezni őket, még mindig küszködünk velük. Az ember könnyen kezd, nehezen fejezi be. Így van ez az irodalomban, az ivászatban, a szexuális életben, a lelki természetû kapcsolódásokban.

A likőrtől szebben énekel az ember, a bortól és a pálinkától csak hangosabb lesz.

Hiába világít egy-két szálldosó bogár a nádszálak között, ha lent a sár mindent megesz.

Ha a szerelem nem örvény, akkor mocsár. Olyan lápvilág, lidércekkel, ahol a sápadt a divat.