Nincs olyan ember, akinek ne lenne legalább egy közeli ismerőse, akit nem lehet megajándékozni. Illetve lehet, de minek. Arról a reménytelen helyzetről van szó, hogy a megajándékozott illető sehogyan és semminek sem örül, de még egy csöppet se, inkább mintha a gyulladt fogát huzigálnák, jól seggbe rúgnák vagy abuzálnák, amikor mirhával, tömjénnel ajándékozzák, az arany Doxa láttán legörbül a szája, és úgy marad. Akármit teszünk a keze ügyébe, akármit helyezünk a karácsonyfa alá, az ünnepi asztalra - gyémánttal kirakott láncfûrész, csinos kézi atombomba, az izsáki marmonkannás csodaküvé - , ő csak motyog, a vállát húzkodja undok mód, sértetten elfordul, és az már eredmény, ha annyit előprésel a szája fodrozásán keresztül: nem kellett volna.