Sziveri János

Mi más kell még a tisztánlátáshoz.

Csak magamnak hittem - evidens persze - s ekként az élet belőlem kifogyott - azóta szörnyen egyedül vagyok - elillant, mert nem volt hozzám mersze.

Most, hogy így stabilizálódott a helyzetünk, nem tudom, miért kell hogy jók legyünk? Ha másnak az erkölcs csak puszta fény ûzés, lerombolva építés, miért, hogy hisszük még tételes igazunkat. S ha már az igazság semmit nem mond a mának, miért, hogy csillapítja dühünket a bánat.

- Átváltoztam, mint soha még. Egyszerûen: az lettem, ami voltam. Önmagammá alakultam. Most már vagyok, mert tudom: lenni, nem hasonlítani akarok.

Elérhetetlenek számunkra a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörûsége kínoz folyton, az idők zúzódásában.

Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltûnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! Hiszen, ha úgy lenne... akkor talán nem okozna gondot a megnyilatkozás, s minden keserûség nélkül megrajzolhatnám életünk vidékének domborulatait (...) Csakhogy más a helyzet! Úgy tesznek e testek, mintha megértenének minket, s belevésődnek lelkünk érzékeny márványfalába, hatalmas üreget marnak belé - ám erről szólani, ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem. S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató: szeretünk élni.

Huzatban aszalódik az arcom kire hárítsam saját kudarcom nincs erő mi bukásom felülmúlja vereségemnek vagyok féktelen tanúja.

Bárhová nézek te vagy akit látok egységben élünk miként az átok beszélem veled e hétvégi nyelvet minek keresni szerelemben elvet.