Sztevanovity Dusán

Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!

Néha könnyebb lenne elmenekülni, s tiszta fénybe merülni, de a hang, ami hív, de a jel, ami szól, még nem mond semmit, meddig érek, s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Az elveszett játékok életre kelnek és körbe kigyúlnak a fények.

Voltam én már jöttment, mindenféle szerzet, Az egyik jelző megsebzett, a másik örömet szerzett. Akármilyen nyelven értenek a szentek, Valahogy a végén majdcsak eltemetnek.

Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék. És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.

Gondolj rám, ha csillag zuhan földi éjszakán, ha megszakadnak mondatok, ha megszûnik egy gondolat, ha átfestik a múltamat - S ne várj! Gondolj rám, ha elpattan egy húr a zongorán, ha széttörik egy rossz futam, ha csendben élsz és boldogan, egy szál gyufa, ha ellobban... - S ne várj!