Szurovecz Kitti

Kisgyerekként azt hittem, a felnőttek szabadok, hogy nekik bármit lehet, amit csak akarnak, az élet azonban megmutatta nekem, hogy a szeretetteljes kötődéseink olykor felülírják a legféktelenebb szerelemérzést is a lelkünkben. Sóhajtva maradunk a fenekünkön, tettekkel, szavakkal már nem dobálózunk, maximum romantikus álomnak tetsző kirándulásokról hozott kövekkel.

Már nem vagy az nekem, aki voltál. Már másnak vagy az. Számomra egy nő lettél a sok közül, valami hiányzik belőled, bár tudnám, mi az. De lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem szeretsz, nem ragyog rám a lelked, ezért számomra is érdektelenné váltál. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen csalódott. Talán mert adtál egy büdös nagy pofont az egómnak. Hogy még rám sem lehet örökkön-örökké várni.

Nyomorultak vagyunk mindketten, megnyomorította a lelkünket a sorsunk. De két törött félből talán lehet egy ép, egész...

A gyerekek igazi katalizátorok. Attól a pillanattól, hogy ott vannak neked, az életben minden átértékelődik, és egy ősi ösztönből fakadóan válsz képessé arra, hogy ne törődj önmagaddal, mert ők sokkal fontosabbak nálad.

Az életben általában a spontán dolgok sülnek el igazán jól!

Az élet akkor igazán szép, ha képesek vagyunk arra vágyni, ami már a miénk.

Talán csak azért vagyok képtelen megnyugodni, mert annyi szörnyûség történt velünk. Mert egyszerûen nem merem elhinni, hogy mindaz, amit itt látok, tényleg az enyém. Egy pillanatra sem tudok felengedni, mert úgy érzem, bármikor elvehetik tőlem.

Egyetlen nap leforgása alatt visszakapni a sorstól valakit, akit szeretsz, és elveszíteni valakit, akiért szintén képes volnál meghalni. Nem élhet ott az egyik, ahol a másik. Megölnék egymást. Te pedig csak állsz kettejük között, mint valami szánalmas villámhárító, és mindkettejük fájdalma rád csapódik vissza, pedig mindketten téged szeretnek.

Egy lendülettel nem tudjuk átugrani a korlátainkat, maximum átlépkedni őket.

Ha az ember kellően koncentrál, egész hihetően hazudik önmagának.

Játszani könnyû. Játszani. A lelkünkből játszani úgy, hogy kirekesztjük mindazt, ami a valóság. Szerelmest játszani, emlékekből táplálkozva újraélni egy érzést.

Amikor önmagad előtt is titkolsz egy érzést, elrejtve elméd leghátsó zugába, akkor tudhatod, hogy az érzés valójában erősebb nálad.

Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerûen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csöndben.

Bár megmondhatnám nektek, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam! De játszanom kell a szerepemet. Méghozzá jól. Közben pedig lezárt szemhéjam mögött a könnyek egyenesen a lelkembe folynak. Vajon, ha megtelik, akkor megfulladok?

Ha egy szerelem véget ér, nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége. Hogy többé nem látod a szemében azt az embert, akit ismertél, nem érzed a hangjában a tónust, amit megszerettél, az érintése üres, hogy lefagy tőle a szíved, a lelkét pedig hiába kergetheted, nem éred már utol soha.

Milyen egyszerû is volna, ha az ember képes lenne kontrollálni az érzelmeit! Csakhogy a felsőbbrendû, döntésképes én valójában alsórendûnek számít a tudatalatti álnok fegyverével szemben. Mint amikor valahol, csak úgy a szélben, megcsapja az orrod egy illat, s te úgy érzed, elvesztél. Minden érv, amit a józan ész diktál, szertefoszlik, erőtlen próbálkozás marad csupán. Hiába tudod a lelked mélyén, hogy nem vezet sehová, értelmetlen, s okozhat bár élethosszig tartó mérgezést, te mégis akarod azt az illatot. Mert lényeddé vált.

Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésû feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.

Addig kell bocsánatot kérni, addig kell helyrehozni a dolgokat, addig kell szeretni a másikat, amíg lehet. Mert a sors a legkegyetlenebb ítész, és jobbára senki nem tudhatja, mire lemegy a nap, tart-e még az élete, vagy örökre véget ér.

Ha kettőt szeretsz, egyet sem szeretsz igazán.

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.