Taffy Brodesser-Akner

Megpróbálok megbékélni a hétköznapi életemmel. De az is lehet, hogy egyszer majd rájövök, mennyire kivételes dolog a hétköznapiság. Megpróbálom. Elgondolkodom rajta, pontosan mi kellene ahhoz, hogy jobban hasonlítsak egy elégedett emberhez.

Az élet egyfajta rák, de olyan lassan képez áttéteket, hogy az ember csak halványan, néha-néha érzékeli a saját haldoklását.

Az ember meghalhat a magánytól, de meghalhat az optimizmustól is, az optimizmus a végén ugyanúgy megsemmisít. Az idő halad előre.

Lehetséges, hogy egy házasság kezdettől fogva halálra van ítélve? És akkor van vége, amikor elkezdődnek a soha meg nem oldódó problémák, vagy amikor mindketten úgy látják, hogy nem is lehet megoldani őket, vagy amikor végül minderről mások is értesülnek?