Taffy Brodesser-Akner

Nincs az a nő, aki tudja, mit tegyen, ha azt mondják neki, hogy csillapodjon le.

Hogy lehetséges, hogy az ember elképesztően kemény, elképesztően józan lépéseket tesz, hogy rendbe hozza az életét, és erre az, akiből éppen kigabalyodott, még jobban a kezében tartja a jólétét és boldogságát, mint eddig bármikor?

Hallhatunk olyat, hogy harmincasok, negyvenesek jogi egyetemre járnak, de orvosira soha. Nem csak a hosszú képzési idő miatt. Hanem, mert az idősebbek már rég rájöttek, hogy az élet egyetlen területén sem tévedhetetlenek.

Az ember akármilyen típusú nő, még ha nagyon sokféle is, alapjában mégiscsak mindig nő marad, vagyis sosem érhet fel egészen a férfival.

Az élet most van. Úgy kell élnetek, mintha éppen történne az élet.

Az életben végül áldás lesz minden rosszból. Csak mi nem értjük Isten akaratát.

Mindig meg kell fontolni, kit tüntetsz ki a bizalmaddal ezen a világon. Nem adhatod oda a szíved, a barátságod, a tested olyannak, aki nem tud vigyázni rá.

Egy bizonyos kor után, ha az ember agglegény marad, annyit jelent, hogy nincs helye a világban. A világnak azért kellünk, hogy családunk legyen, máskülönben mindig csak az agglegény barátja leszel valakinek, akivel talán egy darabig jól lehet szórakozni, de tulajdonképpen súlytalan figura.

Soha nem érem meg azt a napot, hogy a gyerekeimnek igazi mamájuk legyen, amilyet megérdemelnek.

Amikor az ember már tényleg megházasodott, kielégült ez a szükséglete, csak akkor gondolkodhat el azon, hogy tényleg meg akart-e házasodni, vagy nem. Csak az a baj, mire rájön, hogy megkaphatja a szerelmet, már meg is házasodott, és annak a visszacsinálásához már rengeteg kegyetlenségre meg adminisztrációra van szükség, pusztán azért, mert nem tudta, hogy ha majd meglesz, nem is kell neki.

A feleség nem olyasmi, mint egy szuper-, vagy állandó barátnő. Az valami egészen új dolog. Olyasmi, amit együtt hoztok létre, és te az egyik alkotórésze vagy. Nélküled nem lehetne a feleség. Ha utálod, vagy ellene fordulsz, vagy elmondod a barátaidnak, hogy milyen nehéz vele, az olyan, mintha a saját ujjadat utálnád. Nem választod külön magadtól.

Mi a baj azzal, ha az ember dühös? Miért ne lenne megengedhető, mint az emberi érzések egyik alapvető típusa?

A gyerekek szeretete éppen olyan, mint a szülőké: megértő, kitartó, de mindenképpen egy kicsit elcseszett.

Ha valaki olyan ember, akit felfoghatatlan okokból egész gyerekkorában elutasítottak, nem sok minden történhet a jövőben, amit ne érezne újabb elutasításnak.

A világ egy negyven fölötti, egyedülálló nő számára tátongó, üres szakadék.

Ha az ember nem akar győzni, attól a győzelem még semmivel sem kevésbé valóságos.

Az idő csak egy önmagába visszatérő kör. Az egész világ csak vissza-visszatér, amíg fel nem falja önmagát.

Nem dönthetjük csak úgy el, hogy valami létezik, csak azért, mert minden reagál rá. Nem lehet csak úgy nevet adni valaminek és reménykedni, hogy igaz.

Hogy ne kérdőjelezhetnénk meg a házasságot? Annyira összefonódik az ember életminőségével, mint a nagyon kevés olyan intézmény egyike, amely élete összes többi pillanatában folyamatosan mûködik, hogy annak az illetőnek, akihez hozzámentünk, halvány esélye sincs. Kézen fogva megyünk az utcán, ha jó a kedvünk, ha meg nem, fagyosan elfordulunk egymástól és kibámulunk az ablakon, ahogy egy kocsi megy át a hídon, miközben mindennek semmi köze az illető személy viselkedéséhez. Hanem csak ahhoz, ahogy az ember magával kapcsolatban érez, a hozzá legközelebb álló embert pedig azonosítja a körülményekkel, és azt gondolja magában, talán, ha ezt a dolgot kimetszeném, újra önmagam lennék. Pedig az ember már soha nem lesz önmaga.

Szeretve vagyok. Most is ezt választanám. Azt a repedést, amit az erődünk falán ütöttem, még be lehet foltozni, mielőtt túl sok oda nem való dolog belekerülne. Úgyhogy hazamegyek, és újra beszorítom magam a saját életembe. Nem fogom érteni, globálisan, hogy lehet ilyen kétségbeesetten boldogtalan az ember, ha lényegében ennyire boldog.