Tapodi Brigitta

A sorsod múlik azon, hogy vállalod-e azt, aki vagy.

Utat keresünk a megértéshez, a tisztánlátáshoz, pedig az út, amely a boldogsághoz vezet el, ott rejlik önmagunkban.

A fejlődéshez az esőre ugyanúgy szükségem van, mint a napfényre.

A könyvek jó részét (...) elégették. Így semmisítik meg az igazi fegyvert, a tudást.

Lehetséges, hogy az érzések, a félelmek, a vágyak az évszázadok folyamán egy jottányit sem változnak? Nők, férfiak, testvérek, apák, anyák, gyermekek ugyanazokat a fájdalmakat és örömöket élik át? Mindenki küzd a saját sorsával. De létezik-e olyan, hogy a sors fonala generációkon keresztül hasonlóan gombolyodik? Lehetséges volna, hogy amit dédanyáik, nagyanyáik, anyáik megéltek, azok továbbélnek a gyermekeikben, unokáikban?

Az elmenők egy gyönyörû álomban élnek tovább, az élők azok, akik békétlenül hátra maradnak.

Amit meg kell tanulni, azt nem lehet halogatni. Amit meg kell érteni, azt pedig előbb vagy utóbb, de meg kell érteni. S akit el kell fogadni, azt végül úgyis el kell fogadni.

A tiszta gyermeki öröm olyan, mint az áradó fény, átragad azokra, akik nyitott szívvel fogadják.

Mindig is a nők tartották össze a családokat, ők óhajtották a szeretetet, ők hoztak gyógyírt, és oltották el a viták fellobbanó haragos tüzét, vagy épp szították fel a melegséget árasztó lángokat. Nők nélkül nincs család, nincs oltalom, ahogy nincs igazi otthon sem.

Ha szerepet játszanék, az már nem én lennék. Ebben az esetben is szeretnének vagy gyûlölnének. Így aztán inkább vagyok önmagam.

Minden elfogadás az első könnycseppel indul útjára.

A víz olykor elválaszt, de gyakran összeköt partokat, embereket.

Józan ész vagy lüktető szív. Évezredek óta billeg a mérleg nyelve hol egyik, hol másik serpenyő felé.