Tristan Harris

Minél jobban odafigyelünk a lehetőségeinkre, annál könnyebben észrevesszük, ha nem felelnek meg a valós igényeinknek.

A techiparban megalkottuk az eszközöket a társadalom szerkezetének destabilizálásához, szétrombolásához. Ha nem egyezünk meg az igazságban, vagy abban, hogy létezik ilyen, nekünk annyi.

Ha valami eszköz, akkor csak ott áll, türelmesen várva. Ha valami nem eszköz, akkor dolgokat követel meg tőlünk, elcsábít, manipulál, követelőzik. Az eszközalapú technológiai környezet átváltozott egy függőségen és manipuláción alapuló környezetté. Ez az, ami megváltozott. A közösségi média nem egy eszköz, ami használatra szolgál. Saját céljai vannak, és eszközei vannak azok elérésére, a pszichológiát fordítva ellenünk.

Úgy fejlődtünk, hogy érdekeljen a törzsünk tagjainak véleménye rólunk, mert az számít. De úgy fejlődtünk, hogy tízezer ember véleménye érdekeljen? Nem úgy fejlődtünk, hogy ötpercenként kapjuk a társadalmi elfogadást. Egyáltalán nem erre az élményre fejlődtünk ki.

Ha a technológiára gondolunk, és hogy elemi veszélyt jelent: ez elég nagy kijelentés, és akkor könnyû azt gondolni, "Oké, itt a telefon a kezemben, görgetek, kattintok, használom. Hol az elemi veszély? Jó, van a szuperszámítógép a képernyő másik oldalán, az agyamra állítva rávett, hogy megnézzek még egy videót. Miért veszélyes ez az életre?" Nem arról van szó, hogy a technológia jelenti a veszélyt, hanem a technológia képességéről, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlünk, és ez a rossz jelenti a fenyegetést. Ha a technológia tömeges káoszhoz, felháborodáshoz, modortalansághoz, bizalmatlansághoz, magányhoz, elszigetelődéshez, nagyobb polarizációhoz, több meghekkelt választáshoz, több populizmushoz vezet, eltereli a figyelmet, hogy nem törődünk a valós problémákkal, az a társadalom hibája.