Umberto Eco

Európa nyelve a fordítás.

Minden paranoiás engem üldöz.

Az összeesküvés-szindróma egyfajta társadalmi betegség: sokan képtelenek elfogadni a megtörtént esetek triviális magyarázatait, inkább valami okkult hatalom kezét látják a dolgok mélyén, és hát ezzel a felelősségek elől is remekül el lehet menekülni: nem, ez nem a mi hibánk, hanem a tudodkié. Hát így megy ez.

Reszkess (...) a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.

A lúzerek, akárcsak az autodidakták, mindig sokkal többet tudnak, mint a győztesek: aki győzni akar, az ne totojázzon a mindentudással, elég, ha egyvalamit tud, a mûveltség a lúzerek fényûzése. Az tud többet, akinek nem mennek jól a dolgai.

Az idő olyan, tudod, mintha dadogna az öröklét.

A könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között beszélgetnének. Ennek fényében a könyvtár számomra mindennél izgatóbb volt. A hosszú, évszázados mormogás színhelye, egy felfoghatatlan dialógus az írótáblák között, egy élő dolog, az erő tartálya, amit nem uralhat emberi ész, a titkoknak számtalan elme által épített kincstára, mely túléli alkotóit és közvetítőit.

Mi a szerelem? Semmi sincs a világon, sem ember, sem ördög, sem semmi, amire annyi gyanakvással tekintenék, mint a szerelemre, mert az minden másnál jobban beleveszi magát a lélekbe. Nincs semmi, ami annyira hatalmába tudná keríteni, annyira le tudná nyûgözni a szívet, mint a szerelem. Amiért is, ha nincs mit szembeszegezned vele, a szerelem teljességgel a vesztébe kergeti a lelkedet. (...) Mert ha nincs kellőképp fölvértezve, és túl heves a fogadtatása, akkor a lelket átható szeretet is vagy elbukik előbb-utóbb, vagy összevissza kezd hatni. Ó, a szeretet sokféle, közeledtekor a lélek előbb ellágyul, majd megbetegszik.

Aki szeret, az nem vár a saját odaadásáért ellenszolgáltatást.

Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.

Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derûs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.

A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.

A távollét olyan a szerelemnek, mint a szél a tûznek: a kicsit eloltja, a nagyot még nagyobbra lobbantja.

Tudni semmit sem tudok. De a szívével egyet és mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass, amit a nyelvek mondanak.

A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.

Van, amit előre megérzel. Nem azért leszel szerelmes, mert szerelmes leszel, hanem mert épp őrült szerethetnéked volt. Ha rád jön, és megint érzed, hogy szerelmes akarsz lenni, jól vigyázz minden lépésedre, mert mintha varázsfőzetet ittál volna, a legelső élőlénybe, akivel találkozol, bele fogsz szeretni. Akár egy kacsacsőrû emlősbe is.

Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt.

Aki be akar lépni ebbe az apátságba, hogy hét egész napon át benne éljen, annak tessék elfogadni az itteni életritmust. Akinek ez nem sikerül, annak a könyv többi részét sem sikerülne elolvasnia soha. Tehát amolyan vezeklés vagy beavatás ez az első száz oldal, és ha valakinek nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál.

Az ember kösse meg a kezét, csakis így eresztheti szabadjára a képzeletét.

A zseni húsz százalék inspirációból és nyolcvan százalék perspirációból (izzadságból) tevődik össze.