Vad Fruttik

Nincs semmi baj, csak a fejemben nem szûnik a monoton zaj, Asszem, jól vagyok, a testem virul, a lelkem kicsit halott.

Az otthon nevû részen a panelrengetegben embergépek élnek, zavartalan csendben.

Nincsenek válaszaim, én is befelé lesek. Odabent se látok mást, csak kérdéseket.

Szüntelen keresem a jobbik felemet. A polcon találom, formalinban lebeg.

Számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől.

Néha jó, néha rossz, néha nem. Néha nem foglalkoztat semmi sem. Végül minden végső helyére kerül, maradok - ott, ahol voltam - egyedül.

Lehunyom a szemem, többet nem nyitom ki, tán olyan lesz az is, mint elaludni. Kérlek, oltsd le a villanyt, és én álmodom, puha föld legyen a vánkosom.

Magam leszek a zúzmara, a hóval olvadok. Elillanok, akár a tél, akár a sóhajok.

Nem kell naplemente az őszi kertbe` a puha plédek alatt. A megfékezett tébolyból csak mélyülő csend marad, ami rád telepszik, majd maga alá gyûr, hisz úgyis mindegy neked. Inkább lágyan összeroppansz, mert kitörni nem lehet.

Nem hagyom magam, mert olyan lettem végre, mint a lepke, akit megvadít egy villanykörte fénye. Az izzószál varázsa úgy hipnotizálja, hogy a pillangó a holdra száll, nem pedig virágra.

S mint gyümölcs a magvat, Úgy hordozlak magamban. Kimondanám, mint egy valódi költő, Nem elkoptatott szavakkal, De cukorba fullad a lángoló szív, S azt bevonja édes sziruppal. Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, Ott vagy a falat kenyérben, Az esti olvasmány behajtott lapján, A karomra harcolt névben. Én nem látok mást, csak téged.

Akkora gödröt ásatott velem a bánat, izomból beletolnék egy panelházat. Pedig a boldogság is karnyújtásnyira van, csak azt elhajtották magzat koromban.

Utat tör magának minden szorongásom, Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

A torkom összeszorul, Járni alig bírok, Az útra napfény borul, Ha rád gondolok, sírok. Nincs már miben hinnem, Ráuntam a tájra, Nekem senkim sincsen, Most látsz utoljára.

A gondok ha túl nagyok, én akkor is itt vagyok. A szavak széthullanak - ne aggódj, tartalak!

Ezek neked kemény napok? Bocs, ha túl vidám vagyok. Anyád is mondja, lépj tovább, hallgasd a másik oldalát a kazettának! Ne csak a bána- tos felére ringatózz!

Aztán kezdik újra. Örök hangulatban. A tûpontos képen minden változatlan: a lebegő testek, az igéző kékség, a felhők tömege, és bennem a sötétség,

Kinek füle van, hallja meg, mit mond a lélek! A Hold vérbe borul, a Nap többé nem éget. Az ég csillagai együtt a földre hullnak, szemtanúja leszel a most születő múltnak.

Olyan vagyok, mint az anyám: a fejemben hordom a bajt, a szívemmel ringatom el a bordák alatti sóhajt.

Itt maradtál egyedül. Merre tovább? Kiderül, és persze nem igaz, hogy nincsen semmi baj, de kicsit jobb lesz holnap.