Végel László

Nem olyannak kell festeni a kuncsaftokat, amilyenek, (...) hanem olyannak, amilyennek ők elképzelik magukat, akkor nem panaszkodnak, hogy a mûvészetünk nem élethû.

A koronavírus szélsőséges módon kisegíti belőlünk azt, ami eddig is jellemzett bennünket. A jót is, a rosszat is. Mi teszteljük a koronavírust, a koronavírus pedig tesztel bennünket.

A koronavírus gazdasági rendszereket válságba sodor, de kilátásba helyezi a sikeres és új tőkefelhalmozás lehetőségét is. (...) A koronavírust mindenki a saját érdekei szolgálatába állítja. A gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények még szegényebbek.

Odafenn a mennybolt, idelenn a titkok, közte semmi: légüres tér. Maradnak a mûvi emlékek.

A kizsákmányolt emlékezet minden divatnál divatosabb, mindenki akként emlékezik a múltjára, ahogy a kor divatja igényli, észre sem veszi, hogy közben tiszta szívvel, ártatlan lélekkel hamisít.

Nem csupán a politikától függnek az emberi sorsok. A kisebbségi közösség tudástőkével váltja hátrányos helyzetét előnnyé.

Ha az elit csak szolgálja a közösséget, de vele vitatkozva nem jár előtte, akkor jövőkép nélküli lemaradó, a politika prédája lesz.

A kisebbségi lét drámája sírig tartó megkettőződés. A tartós bûnhődést okozó nevenincs bûntudat, a permanens szorongás, az örök újrakezdés, a kétségbeesett átértékelés. Hogyan váljék a megkettőződésből szellemi tőke, a bûnhődésből erkölcsi erény, a szorongásból termékeny nyugtalanság, az átértékelésből újjászületés? Hogyan legyen a hátrányból előny? Csak úgy, hogy elfogadjuk a kisebbségi lét titkát: ezzel is gazdagabbak vagyunk, mert a skizofrénia határát súroló két életünk, két nyelvünk, két kultúránk, két szerelmünk, két sorsunk, két hazánk van, ezt vállaljuk, ellenkező estben megtagadjuk magunkat.

A modernizációs csapda veszélyes, de még veszélyesebb előtte meghátrálni.

A magyar rendszerváltás egy monumentális házibulira hasonlított. Az ország vidám volt. Mindaddig sértődötten zsörtölődő, panaszkodó országnak tartottam, de a nyolcvanas évek végén Magyarország boldogan, kecsesen és bájosan vonult be a kapitalizmusba, úgy menetelt, mintha az ígéret földjére masírozott volna.

Nem hiszek azoknak, akik fennhangon hirdetik, hogy mindig kitûnőre vizsgáznak, ők sosem teszik próbára magukat.

Hősi történelmünk komikus időszaka arról tanúskodik, hogy a diktatúrákban zsörtölődünk, de az autokráciát szemérmetlenül eltûrjük.

A valóság nem létezik többé, szabad a vásár, semmit sem kell rejtegetni, besúgókra sincs szükség, mert mi magunk vagyunk a besúgók, még akkor is, ha nincs mit besúgnunk.

Napjaink nagy hazugsága (...) az ellentmondások nélküli ember.