Venki Ramakrishnan

Az élet olyan, mint egy időtlen bankett, amelyhez születésünkkor csatlakozunk. Miközben élvezzük a dínomdánomot, észrevesszük, hogy mások is érkeznek, illetve távoznak. Végül ránk kerül a sor. Távoznunk kell, noha a mulatság még javában folyik. És rettegünk attól, hogy egyedül lépjünk ki a hideg éjszakába.

A halál tudata olyannyira félelmetes, hogy életünk nagy részében tagadjuk a tényét. És amikor valaki meghal, nehezen veszünk tudomást róla, és a "meghalt" szó helyett olyan eufemizmusokat használunk, mint "eltávozott", "elköltözött". Ezek a kifejezések azt sugallják, hogy a halál nem végleges, hanem átmenet valamely más állapot felé.

Még ha el is fogadjuk, hogy mi magunk nem leszünk többé, erős az igényünk arra, hogy emlékezzen ránk az utókor.

Úgy gondolunk a halálra, mint olyasvalamire, ami másokkal történik meg, nem pedig velünk. A haldoklók izolálása csak megerősíti ezt a téveszmét. Ellentétben a múlttal, amikor még szembesültünk a közvetlen környezetünkben haldoklókkal, manapság az emberek gyakran idősotthonokban és kórházakban halnak meg, másoktól elszigetelve. Ennek eredményeként a többségünk, különösképpen a fiatalok, úgy élik a mindennapjaikat, mintha halhatatlanok lennének.

Az élet olyan, mintha egy ház egyre kisebb és kisebb részébe lennénk bezárva: öregedésünk során lassan bezárulnak előttünk az ajtók, amelyek olyan helyiségekbe nyílnak, amelyeket szívesen felfedeznénk még.

Az öregedés folyamata fokozatosan, apró hibákkal kezdődik a testünket alkotó összetett rendszerben; ezek aztán közepesen nagy hibákhoz vezetnek, amelyek az öregkori betegségek formájában jelentkeznek, és végül az egész rendszerre kiterjedő leálláshoz, a halál beálltához vezetnek.

Egyetlen alkalmazott távozása általában nem befolyásolja egy nagyvállalat, és még kevésbé egy város vagy egy ország mûködését, ahogy egyetlen fa halála sem árul el semmi lényegeset egy erdő életképességéről. Ha azonban kulcsfontosságú alkalmazottak, például a teljes felső vezetés hirtelen távozna, akkor a vállalat egészének egészségi állapota megrendülhet, és a jövője is kétségessé válhat.

Minden egyes generációban a testünk valójában csupán hordozó, amely elősegíti génjeink szaporodását, és amint betöltötte a rendeltetését, feleslegessé válik. Egy állat vagy ember életének vége valójában ennek a hordozónak a halála.

Egy mutáció, amely az élet korai szakaszában káros, erősen szelektálódik, mert nem szaporodnak azok, akik hordozzák. Ez azonban nem mondható el egy olyan génről, amely csak életünk későbbi szakaszában válik károssá, mert mire kárt okoz, már továbböröklődik.

A biológia időnként univerzális - különösen akkor, ha alapvető mechanizmusokról van szó. Más esetekben azonban még a patkányokkal vagy egerekkel kapcsolatos felfedezéseket is nehéz értelmezni az emberre lefordítva.

Az orvostudomány fejlődése mindig is magában hordozta az egyenlőtlenségek felerősödésének lehetőségét.

Mindannyian hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy nem tudunk már olyan gyorsan lefutni egy százméteres futóversenyt, mint húszéves korunkban, miközben kitartunk a tévhit mellett, hogy intellektuális értelemben ugyanolyan tehetségesek vagyunk, mint fiatalabb korunkban voltunk.

Nagyon ritka, hogy egy idősebb tudós - még ha nagyon jó munkát is végez, és egy fiatal tudósokból álló csapat támogatja - valóban úttörő felfedezést tegyen. Gyakran lényegében csak ugyanazt csinálják, mint korábban.

Sokan állítják, hogy a kognitív hanyatlást ellensúlyozza az elmélyülő bölcsesség, ami azonban egy homályos, rosszul definiált tulajdonság. Való igaz, hogy a fiatalokból gyakran hiányzik a bölcsesség és az előrelátás, ami meggondolatlan viselkedéshez vezet. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy a bölcsesség egy bizonyos életkoron túl is tovább mélyülne, bővülne.