Veres Attila

A halál nem veszteség, semmi sem tûnik el, minden a lény bioritmusának része csupán. Az élet anyaga is egy hordozó, közvetítő az idő egy más pontján, ám egy másik részén már nem lesz szükség erre az anyagra.

A temetés a legszebb dolog az ember életében. (...) Itt is van olyankor, meg ott is; egy hídon áll, ami összeköti az életet a halállal, a létet a nemléttel, a bizonyost a bizonytalannal. Az elhunyt elnyeri végső helyét az emlékek között, cselekvésre képtelen immár, a múlt passzív szereplője lesz, egy árnyék a ködben, melyre már nem figyel senki sem. Jelen időből múlt idő.

A csoda nem a megtapasztalásról szól, nem a mi szemünk, a mi értelmünk számára van. A csoda önmagáért való. Mint az univerzum maga, tőlünk független, és minket semmibe vesz.

Isten (...) nyilván nem nézi jó szemmel a hébe-hóba imádkozókat, ahogy az ember a cigit tarhálókat sem bírja.

A minket körülvevő univerzum indifferens a szenvedésünkre vagy boldogságunkra. Lényegtelenek vagyunk, felcserélhetők az isteneink számára, akik nem foglalkoznak velünk soha. Feladatunk, hogy imádjuk őket, de nem kapunk majd tőlük vissza semmit. Nem is várhatunk el tőlük semmit. Az már önmagában is bûn. Soha nem tudhatjuk, mikor elégítjük ki az Urak akaratát. De a Nagyúr életünk minden pillanatában figyel minket. Mindig és örökké, ha már meghaltunk, akkor is. Vagy akkor csak igazán.

Amikor író szerettem volna lenni, akkor úgy gondoltam, az író olyan dolgokat ír, amit mindenki szeret. Amikor nem szerettem volna író lenni, az abból a felismerésből fakadt, hogy nem lehet olyasmit írni, amit mindenki szeret; különösen nem azt, amit én szeretek.

Az íráshoz nem kell követni a mûfaji mintákat; csak vissza kell térni ahhoz az állapothoz, amikor a tér és az idő még alakítható; az átalakulás utáni időszakot pedig megfelelő hitelességgel kell megírni, a szabályokkal nem törődve. Mert végső soron minden történet álom.