Vihar Béla

A fájdalom először olyan, akár a ránk zuhanó hegy. Összelapít. Aztán - csak ki kell várni - és egy napon porszemmé zsugorodik. (...) Előbb-utóbb minden baj elrendeződik. Csak éppen addig nem szabad és nem érdemes belehalni.

Az emlék titokzatos vándor. Egyik, másik olykor évekre, sőt évtizedekre is eltûnik előlünk, barangol a feledés kusza őserdejében, majd valaminő képzettársítás rejtélyes ösvényén visszatér, s bekopogtat tudatunk ajtaján.

Ami kedves, el kell veszítened, hogy végképp megtaláld.

Ketten vagyunk a születéskor. Ketten vagyunk a szerelemben. Csak a halálban egyedül.

Hagyjatok magamra, hogy együtt legyek az egész világgal.

Néha akkor érintjük homlokunkkal a csillagot, amikor lehajtjuk fejünk.

Az emberre nemcsak származása, életkörülményei jellemzőek, hanem azok a könyvélmények is, amelyek egyénisége kialakulására döntő hatást gyakoroltak.

Amikor egy könyv megjelenik, az író kérdést intéz a világhoz: akarjátok-e, hogy folytassam?

Aki egy verset nem olvasott el többször, az egyszer sem olvasta el.

A kultúra nem csak az ismeretek bizonyos mennyisége, hanem magatartás is. Talán elsősorban az.

Egyetlen embertelenség elkövetése annyi, mint a világ valamennyi embertelenségének igazolása.

Versolvasás: zenét hallunk szemünkkel.

Ki a barátom? Aki hozzásegít fejlődésemhez, gondolatokat sugall, alkotásra serkent. A többi csupán ráadás.

Mindig legyen benned egy megírásra váró költemény.

Az életnek csak akkor van értelme, ha érdemesnek véled feláldozni valamiért.