Szerző

Virginia Woolf

Az öregség csupa végtelen hosszú utca, amely belenyúlik a sötétségbe.
A csúnya arc nehezen változik; csak a szép arcok hervadnak el.
Ha az ember virágcsokrot tart a kezében, (...) enyhíti a találkozás félszegségét, meg a szokványos dolgokat, amelyeket le kell hadarni.
A magány zárka, a legnagyobb gyötrelem, amivel embert sújtani lehet.
A lélek terjeszkedni akar; kalandokra szomjas, új formákra törekszik.
Hogyan alkothatunk vallásokat és törvényeket, amelyek illenek hozzánk, amikor önmagunkat sem ismerjük?
A tavasz mindig szomorú, (...) visszahozza az emlékeket. Minden elmúlik, minden megváltozik.
Ha egy estély sikerül, akkor minden tárgy és minden hang összeolvad.
Az a legnagyobb átok, ha az embernek van valakije.
A tudomány a jövő vallása.
Jó dolog a bor, minden akadályt megszüntet az emberek között.
Milyen rettenetes az öregség! (...) Egymás után minden képességet letép az emberről.
A világ semmi egyéb, csak gondolat.
Sokkal könnyebb véghez vinni a gondolatokat, mint elgondolni.
Egyesek paphoz fordulnak segítségért, mások a költészethez, én a barátaimhoz.
Barátainkat arra használjuk fel, hogy saját magunkat mérjük velük.
Különös, hogy megváltozik az ember egy barát társaságától még a távolban is. Milyen hasznos szolgálatot tesznek barátaink már azzal is, hogy eszükbe jutunk!
Mert az olvasás betegsége bevette magát szervezetünkbe, olyannyira legyengíti, hogy aztán könnyû prédája lesz annak a másik átoknak, amely a tintásüvegben tanyázik és a tollban ágaskodik. A szerencsétlen írni kezd. Utolsó fillérét is odaadná, csak egy kis könyvet írhatna és híres emberré lehetne, de Peru minden aranya sem válthatja meg számára egy jól formált mondat kincsét.
A nők évszázadokon keresztül nagyítótükrök voltak, ami lehetővé tette a férfiaknak, hogy magukat kétszeres életnagyságban láthassák.
Mindenem voltál, mindent megtaláltam benned... ha bárki megmenthetett volna, csak te lettél volna az, senki más.