Vörös István (zenész)

Fura az élet, bár gyakran elvesz, jutalmad mindig, hogy újra kezdhetsz. Csillogó gyémántod köddé fakul, majd öledbe hullik váratlanul.

Ringat egy bölcső, játék a kertben, suhanó tájak, első szerelmek, felnőtt vagy végre, sodor egy örvény, megkopott évek, és végül a Fény.

Hozzuk le a földre az álmokat, legyünk egy kicsit ma boldogabbak! Indítsd a járgányt! Minek várjunk, mint szorgalmas méh? Ma virágra szállunk.