Wass Albert

Fûben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben Õ benne nincsen.

Ha egyszer csöndes, fenyves életembe nagy lelki harcok fergetegje jő, tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén, zuzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.

Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb mûvészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat. Csupán egy elhibázott lépés. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga útján. De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni. Az ő számukra egy világ dőlt össze.

Mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

És írja meg, hogy nagyon hosszú volt a tél, de most már vége van, és a juhok is bárányoznak már, és... és írja meg, hogy én is várom már, hogy visszajöjjön onnét... és hogy... lehet, hogy ott minden sokkal szebb, mint itt, de itt most már tavasz van, ezt írja meg, hogy tavasz van, és... a virágokról írjon neki, meg a madarakról, meg hogy este... írja meg, hogy egy kis ökörszem fészket rakott a tûzifa között, és máshonnan kell vegyem a fát, és hogy már csak ő hiányzik egyedül... ezt írja meg, Birtalan bácsi. Hogy már csak ő hiányzik egyedül.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerû állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szûk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Előre nézz ugyan, de ügyelj, hogy más lábára ne lépj... azt tedd, ami jó, de alkudj meg azzal, ami szükséges és hasznos, és tartsd észben, hogy néped számára egy élő tanácsadó, egy élő segítő kéz többet ér tíz halott hősnél, ki ujját se tudja már mozdítani többé... s vigyázz, mert az elfogultság útja lefele vezet, s aki lefele halad, az már semmit sem ér.

Az emberiség legnagyobb átka az elfogultság, mert az elfogultság megvakítja a látást, s gonosz irányba téríti a tömegeket. Csak megértés alapján lehet emberi közösséget megtartani, legyen az a közösség család, nemzet vagy ország. Az egymás iránt való türelem és megértés a társadalom legfontosabb kelléke. Ahol ez kivész az elfogultság miatt, ott minden összeomlik.

Akié a föld, azé a jövendő... de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát... magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni... egy kicsit többnek lenni minden tekintetben... többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni... okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni... meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője.

Mindenki tesz időnként valamit, ami furcsának tûnik azok számára, akik nem tesznek ilyesmit.

Különbség mindig lesz. Valamiféle különbségnek lennie kell az emberek közt, s bárhogyan is osztják el a földet, előbb-utóbb egyeseknek ismét több lesz, mint másoknak, mert az emberek egyszerûen nem egyformák, és soha nem lesznek azzá. Nem ugyanúgy dolgoznak, nem ugyanúgy költenek, nem ugyanaz kell nekik. Csak az a kérdés, hogy azok, akik felkapaszkodnak a csúcsra, és megtelepednek ott, vállukra veszik-e a felelősséget, ami a csúcson lakással jár.

Az örömnek bánattal van vége, és a bánatnak örömmel. Tehát egyforma sok van belőlük.

Semmi sem nehéz, ha az ember már mindenen túl van. Csak akarat kell a dolgokhoz, más semmi.

A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik így, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyírfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának.

Amelyik ág szállásnak jó, nem való fészeknek. (...) Ahol a rigó fütyül, leány, ott nem fészkel. Ahol a fajd dürög, nem költ. Máshol a szállás, máshol a fészek.

Vannak (...) házak, melyekben békesség és öröm tanyázik. Ha megpillant az ember valahol egy ilyen házat, egyszerre úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Otthonszaga van a füstnek, mely belőle fölszáll. Nevet az ablaka, s az ajtaja hívogat. Az ember érzi benne a békét és a meleget, mely mint egy láthatatlan napfény, beragyog mindent maga körül.