Werner Pieper

A társadalom testében (...) a kapitalizmus nem mint tulajdonság jelentkezik, mint önmagában való érték, hanem mint életmûködés, mely elindítja és folyamatosan fenntartja az anyagcserét.

A vegetációnak évmilliókra volt szüksége, hogy a nyálkát, a méreganyagokat befedje, humuszréteggel, vegetáció-réteggel, oxigénréteggel. Ezért élhet ember a földön. És ez a hálátlan ember éppen ezt a hosszadalmas, kozmikus munkával befedett nyálkát, éppen ezeket a méreganyagokat hozza ismét felszínre. Így válik a gaztett által, melyet a felelőtlen ember elkövet, a világ vége minden idők kezdetévé. Öngyilkosok vagyunk. Városaink rákos daganatok. Fentről jól látni.

Az ember csupán cső. Egyik végén berak magába dolgokat, melyek a másik végén megemésztve kijönnek.

Senki sem kényszerít rá, hogy megegyük a szállodai reggelit, csak azért, mert benne van az árban. A könnyû gyomor jó barát, márpedig, ha úton vagyunk, jól jön a barát.

Amit halálnak nevezünk, nem más, mint testünk átalakítása a föld által, mely molekuláinkat átrendezi, és újra összerakja. Ha így nézzük, halál nem létezik, csupán a halál és az élet örök egymásba alakulása, mely folyamatban az élő egyén veszi át a molekulák funkcióját és szerepét. Ennyi.

Századunk fehér-ember-civilizácíójában a folyóknak, a tengereknek, a levegőnek, a földnek átadott salakanyagok jelentős hányadát a talaj képtelen lebontani. Ez az anyag nem bomló hulladék. Egy része súlyosan mérgező anyagokból áll, melyek gondatlanságból bekerülnek a természetes körforgásba, és ott beláthatatlan pusztítást visznek véghez. A mérgezett hulladék a fehér ember és kultúrájának adománya a Föld számára, maradandó hozzájárulása a bolygó életéhez. Igazi hagyaték, örökre szól.

A felesleges, sőt káros holmik termelése manapság már olyan aggasztó méreteket öltött, hogy csaknem vele azonos léptékû reklámiparra van szükség ahhoz, hogy az embereket rábeszéljék, vegyék, egyék és használják (el) mindezt a - valójában semmire való - sok szart. A reklámoknak ez a fajtája helyenként ugyanolyan mérgező szemét a szellem számára, mint ami a földnek a dioxin, a plutónium, és más ezekhez hasonló - vagyis az emberi kultúra anyagcseréjének legundorítóbb - ürüléke. A média feladata pedig éppen abban áll, hogy mindezt a szemetet - jó pénzért! - két kézzel szórja.

Az erőszak máig az emberiség elmebetegségének egyik megnyilvánulási formája. Hiszen kulturális lehetőségeink, melyek részben megvalósíthatók lennének, módot adhatnának rá, hogy konfliktusainkat erőszakmentesen, együttélésünket pedig konfliktusmentesen intézzük - értelmünk segítségével.