Yann Martel

A világ nem egyszerûen olyan, amilyen. Olyan, amilyennek felfogjuk, nem? S azzal, hogy valamit felfogunk, valamit hozzá is teszünk, nem igaz? Nem válik ettől történetté az élet is?

Az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.

Alkoholtól részegnek lenni gyalázatos, de víztől részegnek lenni nemes és mámorító.

Csak a félelem tudja legyőzni az életet.

A tudatlanság a legrosszabb orvos, a pihenés és alvás a legjobb ápolónők.

Úgy kell fogadnunk az életet, ahogy jön, és amennyire lehet, ki kell hoznunk belőle a legjobbat.

A természet hátborzongató előadást tud rendezni. A színpad óriási, a világítás drámai, megszámolhatatlanul sok a statiszta, és a különleges effektusok költségvetése korlátlan.

Akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok.

Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtunk ki, s a szívünket megbánás tölti el.

Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk el a fejünk fölül.

A lajhár napnyugtakor a legtevékenyebb, persze a tevékeny szót itt a legkomótosabb értelemében használom. Jellegzetes tartásával, fejjel lefelé halad a faágon, nagyjából óránként 400 méteres sebességgel. A földön óránként 250 méteres sebességgel kúszik a következő fához, ha célratörő, ami 440-szer lassúbb, mint a célratörő gepárd sebessége.

Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.

Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat. Megmozdulnak, elhagyják búvóhelyüket, és leóvakodnak a vízpartra. Megmutatják öltözéküket. Eléneklik dalaikat. Egymás felé fordulnak, és eljátsszák rítusaikat. Nagy a jutalma ilyenkor a figyelő szemnek és a hallgatózó fülnek.

A tudósok barátságos, ateista, keményen dolgozó, sörivó társaság, akiknek agyát (...) a sakk és a baseball köti le, amikor nem a tudomány foglalkoztatja őket.

Ez a nyomorúság jellemző a leendő írókra. A témád jó, a mondataid szintúgy. A szereplőid annyira duzzadnak az élettől, hogy tulajdonképpen születési anyakönyvi kivonatra lenne szükségük. A cselekmény, amelyet kiterveltél nekik, káprázatos, egyszerû és magával ragadó. (...) Ám a végeredmény mégis a nulla. (...) Valami hiányzik, a szikra, ami életre kelt egy igazi elbeszélést, függetlenül attól, hogy a történelmi háttér vagy az ételek leírása pontos-e.

Az élet védi önmagát, bármilyen kicsi is. Minden állat vad és veszélyes. Talán nem öl meg, de biztosan sebet ejt rajtatok.

A közeledő halál önmagában is elég szörnyû, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk.

Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. (...) Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az észszerûség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk.

Tapasztalatom szerint egy hajótörött legnagyobb hibája, ha túl sokban reménykedik és túl keveset tesz. A túlélés lényege, hogy közvetlen, pillanatnyi dolgokra koncentráljunk. Tétlen reménykedéssel várakozni annyi, mintha az ember ábrándozásba veszejtené az életét.

A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez - csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent, amit lehet.