Závada Pál

Megesik, hogy az ember egyedül - vagy kettesben - marad, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincsen igazsága.

Az ember azért talál rá a történetek kínos, traumatikus csomópontjaira, mert azok nem hagyják magukat háttérbe szorítani, sebtében elföldelni.

Az általános emberi viszonyok mindig izgalmasak, ahogy az ókori drámák viszonyai is aktuálisak a mai napig. Csak úgy kell megírni, hogy az olvasót megérintse, hogy önmagára ismerjen.

A becsületes múltba tekintés rendszerint fáj.

Nincs kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni.

Magyar, tót, zsidó és osztrák, sváb, horvát, cigány és bosnyák, német vezényszóra engedelmeskedvén ugyan, ám a maga nyelvén híva Istent vagy káromolva Õt, egy emberként, egy érző szívvel, s a magyar-módi virtussal átfûtve vívja e tájon harcát.

Nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyirbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd tovább vándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.

Rémálmaimban szenvedélyem megfagyott hullámainak jégbörtönébe zárva látom Jadvigát. Mely fagyot viszont ő maga bocsátotta miránk. Közönye s lehangoltsága végtelen esői - avagy a szívéből való kivettetés fagykorszaka? -, mindegy.

Ma Magyarországon romának lenni legalábbis nem könnyû, olykor rettentően nehéz, több százezrüknek pedig pokolian keserves dolog. Aki maga is a bőrén érzi, vagy aki csak egy kicsit is odafigyel, tudja, miről van szó.

Az embert nem csak a testi-lelki személyisége teszi, nem csak a neve meg a mestersége, hanem a környezete, az emlékei meg a múltja is, az ismerősei, a barátai, de még az ellenségei is.

De mi az isten haragjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha egyszer az ember már otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?

Az olvasnivaló az olvasóra kell hogy hasson - az teljesen mellékes, hogy az író munka közben mikor milyen hatások alatt áll éppen.

Utasnak, szinte szüntelenül úton lévő vándornak lenni, sokan azt mondják, tágra néző, mélyet lélegző, merészen kíváncsi, szabad életvitelt jelent, azaz a boldog életet magát jelöli - föltéve, hogy e vándorlást senki, semmi nem gátolja, de nem is kényszeríti. Mások - s mindjárt megjegyezzük: jóval többen - a boldogságot inkább a vándorutakat követő letelepedéstől remélnék. Merthogy a kereső bolyongást, úgymond, mikor az ember újra csak újat óhajt látni, és ismeretlent vágyik nap mint nap tapasztalni, a nyughatatlan, ifjú lélekhez vélik jobbára illőnek, míg ellenben az érett felnőttkor örvendetes beteljesedésének titkát inkább az olykori utazásokkal színesített helyben maradásban látják.

Hát mi kell még ahhoz, hogy őt a szívemből kivessem, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől? Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szívem, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó testem se szabadulni tőle!