Zsoldos Péter

Nem egyformán félünk a haláltól. De ez így pontatlan; mindenki mástól fél a halálban. Van, akit a testi szenvedés rémít, és van, akit a folyamatosság visszafordíthatatlan megszûnése. Hogy többé nincs van és lesz, csak volt, és ennek a voltnak a tudata is megszûnik. Azt hiszem, ez az elviselhetetlen. Hogy a többi marad - mind a maga léptéke szerint -, de te nem.

A sors az utolsó percünkig tartogathat meglepetést.

Az előszó bosszant, mert művi úton akarja rám erőltetni azt a hangulatot, persze sikertelenül, amit az író - lustaságból vagy tehetség híján - nem volt képes megteremteni az első oldalakon, az utószó pedig egyszerűen hülyének tart, feltételezi, hogy nem értettem meg, mit olvastam - és megmagyarázza.

Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket.

A "mi lett volna, ha" a legostobább kérdés, amit az emberiség eszmélése óta önmagának feltesz. Az történik, aminek a jövendő eseményt megelőző számtalan komponens eredője szerint a legnagyobb valószínûsége van.

Az idő nem mérhető úgy, ahogyan a látható dimenziók. Meg lehet számolni, hány lépés a kikötő köveitől a Palota nagy ajtajáig, onnan hány lépcsőfok visz fel a lapos tetőre, ezzel a feladattal egy gyermek is megbirkózik. De az idő más. A történések, a cselekvések felgyorsítják, a tétlenség, a várakozás szakaszai lassítják.

A mindenség egyetlen nyelven beszél hozzánk, de azt a nyelvet mi csak nehezen és fokról fokra tudjuk megtanulni.

Néha egyetlen ember is képes arra, hogy megindítsa a történelem szekerét, de ha azután elébe áll, biztosra veheti, hogy szétmorzsolják a kerekek.

A világûrben nincsenek látványos csodák, mint azt az ember akkor hitte, mikor még csak készült az ûrbe. Csak általános érvényû törvények, statisztikai átlagok, az azonos körülmények hozta egyezések.

A félelem érzésénél ezerszer rosszabb a félelem tudata, s ez az, amitől a (...) civilizáció nevelte ember nem tud megszabadulni.

A logika az élet rendje, legalábbis az egyetlen fogódzó, amelyet az ember talált ki, hogy az események kiismerhetetlen rendszertelenségét - amely bizonyosan létező, csak számunkra felismerhetetlen rend - a maga gondolkodására lefordítsa.

Ez az élet csak eszköz, szükséges, elkerülhetetlen rossz, hogy végrehajthassuk a feladatot.

A sors különösen kegyetlen játéka, ha bûnhődésünk forrása a jó szándék és a lelkiismeretes munka.

Amit józan észnek nevezünk, néha sokkal inkább a korlátoltság forrása, mint az ösztön, melynek mozdulatait évmilliók bölcsessége csiszolta.

Amit nem mondunk el egy regényben, azt nem lehet pótolni semmiféle könyvön kívüli szöveggel.