Zsolt Béla

Nem érzem ősi múltamat S nem látom ifjuló jövőm A percnyi tonnasúly alatt Vergődöm gyáván, felnyögőn. Szolgám nem vár a ház körül, Hogy a csengőmet megnyomom, Még a gyilkos sem könyörül Irgalmatlan magányomon.

Emberhez nem köt gondolat, Asszonyhoz nem hajt érzelem, Királyhoz nem húz hódolat, Halálhoz nem fûz félelem. Ágyamban testem nem pihen, Nem ingerel a jó ebéd, Imádkoznék, én istenem, De tudom, hogy nem értenéd.

Sanyarú lelkek, isten légyen veletek Hamuvá égett bennem rég a szeretet Szivemet kővé, vérem savvá nevelem, Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem, Kő a szívem, jég a szám, Kiröhögöm aki szán.

A tudomány olyan, mint a folyam, amely nemzeti határokkal körülzárt országban ered, de átömlik a határokon, idegen folyók ömlenek belé, más folyamokkal egyesül s végül a tengerbe szakad: az emberi szellem közös medencéjébe, amelyen mindenki, aki ért a navigációhoz s akinek van mit szállítania, szabadon hajózhat.

Az ember szívesen kitér olyan harcok elől, amelyekről előre érzi, hogy alulmarad bennük, és szívesen tesz úgy, mintha nem is venné észre, hogy harcba kellett volna bocsátkozni.

Az ember éppen ott nincs otthon, ahol van. Az ember azt hiszi, hogy ott lenne otthon, ahova kívánkozik.