Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya, S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra, Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve, S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le, Imára tárja karját az ájtatos Természet, A feltámadt, új nappal kitárult köntösének. S villám-tekintetétől halandók könnye árad Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.