Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az Életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Legalábbis a nagy dolgokba nincs beleszólásunk. Azok csak úgy jönnek. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltûnik, és nem jön vissza. Miért is jönne. Nincs rá szükséged. Hiheted, hogy de, viszont az Élet nem traktál feleslegesen - ha tudatos vagy. Ha csapongsz, és képtelen vagy a szíved után menni, akkor persze mások lesznek a szabályok. Ha menne, ragaszkodsz hozzá tíz körömmel, görcsösen, és tönkreteszed az egészet. Talán te is érzed, de mennyire jó az, amikor elhiteted magaddal, hogy te szövöd a szálakat. Pedig az igazság az, hogy a szálakba nem szólhatunk bele. Azok szövődnek maguktól. Azt hiszed, hogy de, közben meg vannak kötődések, amik túlmutatnak mindenféle egyszerûségen, mert különlegesen elszakíthatatlanok a maguk nemében.