Nem is találkoztam olyan pályatárssal, aki elitta volna a tehetségét, ahogyan mondani szokás, az agyát. Legfönnebb azt a nem kevésbé fontos készségét, hogy kezelje, becsülettel bánni is tudjon vele. Veszendőbe rendszerint a személyiség megy, amikor lassanként megváltozik, külsőre-belsőre átalakul egy régi barát: ő az, akinek újabban a homloka mindig egy kicsit nyirkos, aki egy kicsit fésületlen és gyûrött, nikotinos a körme, egy kicsit "illatos", és tekintete előtt, mint a nyári forró úttest fölött a levegő, a bizonytalanság lila párái remegnek. És egy kicsit már megbízhatatlan, kicsit hazudós, tudja ezt ő is, emiatt bûntudat molesztálja, mulasztásai nyomasztják, magyarázkodik, füllentései készségesen bevonulnak az életrajzába, végül már nem is bír szabadulni a mámorban keletkezett világ kellékeitől.