"Halunk a halókkal: Nézd, távoznak, és mi velük megyünk. Megszületünk a halottakkal: Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak." (...) Valóban velük megyünk, legalábbis az első pillanatokban. Velük akarunk tartani, követni őket az úton abba a másik dimenzióba, ami már a múlt; érezzük, hogy elhagynak, hogy más kaland felé indulnak, mi pedig magunkra maradunk a sötétbe boruló úton, amely már nem az övék, amelyről már letértek; és mivel nem tudunk vagy nem merünk velük tartani, újra megszületünk, és tipegve járni kezdünk; mindannyiszor újjászületünk, valahányszor túléljük egy szerettünket, valahányszor kínzó veszteség ér, ami azonban nem tud magával rántani bennünket a tenger torkába, amely elnyelte a hozzánk közel állót.