József Attila

Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.

A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.

Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.

Most azon muszáj elmerengnem: hogyha te nem szeretnél engem, kiolthatnám drága szenem, lehunyhatnám fáradt szemem.

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet.

Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.

Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.

Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.

Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt.

Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.

A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben.

Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!

Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg! De Õ gyémántokat szedett elő, Mert Õ az embert sose érti meg.