Itt a Betegség! Nem mi engedtük be. Nem mi nyitottunk neki ajtót. Egyszerûen csak átlépett a küszöbünkön, elhomályosította a megszokott, állandóan ragyogó, narancsszínû fényt, és teljesen felcsavarta a fényerőt, hogy mindenki csúnyának és rémültnek látszott. Megszüntette a kellemes fürdőkádillatot, amely az egész lakást belengte, ha az egyikünk fürdött. Eltávolította a nevetést a falakból, kirántotta apa lába alól a szőnyeget, hogy hanyatt esett, és zokogott, mint egy kisfiú, és többé már nem volt apa. Eltüntette a délutáni világosságot, hogy soha többé ne tudjuk, örülhetünk-e az estének. (...) A Betegség rohadtul szemtelen volt. Idegen házba hatolt be, ahol, akár egy káposztaféreg, körbehempergőzött, megrágcsált minket, és növekedett. Amíg teljesen fel nem zabálta anyát.