A pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll, és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár - melyről naponta letép egy lapot - egyre fogy és fogy; eközben az az ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap. Mit neki az, hogy öregszik!? Tán irigy szívvel kellene más emberek fiatalságára s fájó szívvel a magáéra tekintenie? Inkább így fog gondolkozni: miért is kellene irigyelni egy fiatal embert - azokért a lehetőségekért, amelyekkel az még rendelkezik, a jövőjéért irigyeljem? "Köszönöm szépen - fogja gondolni - én mindehelyett valóságos dolgokat tudhatok magaménak - a múltamban: nemcsak a megalkotott mûvek valóságát, hanem a megélt szeretet, s még a kibírt szenvedések valóságát is. Sőt ezekre vagyok a leginkább büszke, még ha ezekért irigyelnek is a legkevésbé."