Viktor Emil Frankl

Az ember legnagyobb vágya az, hogy értelmet és célt találjon az élete számára.

Amikor már képtelenek vagyunk változtatni egy helyzeten, akkor változtassuk meg saját magunkat.

Mindent elvehetnek az embertől, egyet kivéve: emberi mivoltának végső szabadságát, a szabadságot, hogy bármely körülmény között megválassza hozzáállását, a szabadságot, hogy a maga útját járja.

Egyáltalán nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt; már csak azért sem, mert az olyan embernek, aki számára minden csak eszköz a cél eléréséhez, a cél sem lehet szent. Akinek ugyanis minden eszköz megengedett, annak semmi sem szent.

Az ember a múltja fia, de nem a szolgája, és a jövője apja. Mindent elvehetnek tőle, kivéve az utolsó emberi jogot: hogy megválassza a magatartását meghatározott körülmények sorozata közepette, hogy megválassza a saját útját. Nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked, mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.

Ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek mulandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tûnik el visszahozhatatlanul.

Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsőre mindent a lehető legrosszabbul csináltál volna.

Létezésünk minden pillanata elmúlik és elhal; de nem éppen ez a radikális elmúlás szólít fel bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki, vagyis a valamilyen értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg?

Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.

Az ember nem "egyszersmindenkorra ilyen, és semmilyen más nem lehet", hanem "mindig másmilyenné is válhat", és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyenné válás képességet - még akkor is, ha bûnt követett el, az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről mi is bûnt követnénk el.

A konkrét helyzet konkrét célja úgy viszonyul a végső célhoz, mint egyetlen képkocka az egész filmhez: ennek célja is csak akkor kezd megvilágosodni, amikor a többé-kevésbé "happy end" felé közeledünk; de ez is csak akkor következik be, ha minden egyes jelenet értelmét "felfogjuk". Vagyis egyrészt figyelmesnek, másrészt pedig türelmesnek kell lennünk, a moziban az előadás végéig - az életben pedig "halálunk órájáig".

Az ember is csak akkor fordul önmaga felé, csak akkor gondol túl sokat önmagára, ha nem találja azt az értelmet, mely az életét "megélésre méltóvá" tehetné.

Nem lehetséges "parancsszóra" optimistának lenni. Senkinek nem írhatunk elő optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga sem lenne képes, mert senki sem tudja "akarni" a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a reményen kívül a közismert háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet kikényszeríteni.

Még a "negatív aspektusokból" is, sőt éppen azokból, valami értelmeset kell "kihozni", és azt valami pozitívummá átformálni: a szenvedést teljesítménnyé - a vétket átalakulássá - a halált felelősséget fejlesztő tényezővé kell tenni. Így vagy úgy, még létünk fenyegető aspektusainak árnyékában is meg kell lenni valahogy annak a lehetőségnek, "to make the best of it", ahogy az angol oly szépen mondja, vagyis, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.

Az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő igazsághoz, hogy senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszenvednie.

Még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt talán még a legbiztonságosabb.

Egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem tudhatja, mit tartogat számára esetleg akár már a következő óra is.

Az az ember, aki képtelen (ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet képes, hogy egy célnak éljen. Már nem tud - mint a normális létben - a jövő érdekében létezni.

A szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.

Az ember szellemi szabadsága - melyet (...) senki nem vehet el tőle - lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye.