Az út vége reménytelenül magányos, nem lehet megosztani a létezés elvesztését senkivel. Hiába a gyerekkor vattacukorszagú boldogsága, ahova minden ember visszavágyik egész élete során, hiszen az talán az egyetlen időszak, amikor nem vagyunk még egyedül. Legalábbis nem érezzük annak. Hiába keressük minden szerelemben azt a forralt tej párájába burkolt meleg boldogságot, amit abból az öntudatlan korból hozunk magunkkal. Hiába a jólét, elégedettség, család, sikerek, amit, ha ügyesek vagyunk, felnőttként elérünk. Egyszer csak jön egy nap az életben, amikor mindenki rádöbben arra, hogy mindez semmi, mert nincs már benne vágy és szenvedély, csak az elmúlás, és akkor egyszer csak elkezd megdermedni az ember körül a világ.