Gyerekkoromban már meg voltak számlálva a korszak napjai, amikor az amerikai gyermekek életét még nem uralta a televízió és a videojátékok. Tekervényes történeteinkkel mi magunk teremtettük meg a saját világunkat, azokat a technikákat gyakorolva, amelyekkel a felnőttek is alakítani tudják életüket és kollektív valóságukat; képzeletbeli világokat formáltunk, azokról szóló történeteket meséltünk, bennük szerepeket teremtettünk és játszottunk el. Ma ezeket a képzeletbeli világokat készen kapjuk a televízió-stúdiókból és a szoftvergyárakból, és a gyerekek távoli idegenek alkotta, olcsó, rikító és gyakran erőszakos világokban kóborolnak. Ezek előre legyártott képeket adnak, így az a képesség, hogy saját képeket alkossanak (ezt a képességet hívjuk képzelőerőnek) elsorvad. A gyerek nem tud elképzelni egy új világot, és úgy nő fel, hogy hozzászokik ahhoz, hogy elfogadjon bármilyen valóságot, amit elétesznek.