A betegség csak úgy "ránk tör". Mintha egy kiszámíthatatlan merénylő sújtana le ránk véletlenszerûen és felfoghatatlanul.

Kapcsolódó idézetek

1. A múlt emlékei váratlanul törnek az emberre. Nem lehet felkészülni a támadásaikra, nem tudjuk, hová ragadnak bennünket, csak abban reménykedhetünk, olyan helyre, ahová szívesen megyünk.
2. A depresszió (...) lassan, észrevétlenül közelít, az ember úgy érzi, ő egészen egyszerûen ilyen lett. Olyan ez, mint egy ránc, amelyet már megszoktunk, és azt hisszük, mindig is ott volt. Ruby Wax
3. Rettegés: váratlanul tör ránk és felemészt minket a pusztítás irracionális érzésével.
4. Az élet olykor annyira kiszámíthatatlannak tûnik, hogy teljesen véletlenszerûnek gondoljuk. Marcus du Sautoy
5. A váratlan dolgok mindig hirtelen következnek be, előjelek nélkül, mintegy véletlenszerûen. Éppúgy lehetne, hogy ne következzenek be. Mint egy találka, vagy egy levél. Minden eljön egyszer. A halál is eljön, de arra fel kell készülni.
6. Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tûnik el, mint a váratlan látogató. Victor Hugo
7. A szerelem váratlanul kap el. Úgy veti ránk magát, mint éjszaka egy rablógyilkos. Bernardo Bertolucci
8. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
9. Nem tudom szavakkal kifejezni az elmémben tomboló gondolatokat. Ezek, mint a hívatlan vendégek, kilépnek legmélyebb önmagamból, és mint gyógyíthatatlan daganatok, hirtelen szétrobbannak, beárnyékolva azokat az álmokat, amiket oly hosszú ideig dédelgettem. Érzem az emlékek lassú gyaloglását bennem.
10. Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító. Ambrus Zoltán