A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi ûzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.

Kapcsolódó idézetek

1. A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára.
2. A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van. Anthony de Mello
3. A madár nem azért énekel, mert tudja a választ. A madár azért énekel, mert van egy dala. Maya Angelou
4. A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. (...) Azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat. Paulo Coelho
5. Az élőlények megállíthatatlanul haladnak a halál felé. Azt nem változtathatjuk meg, hogy ez így történik, de azt igen, hogyan. Norman Doidge
6. Mennyi szép remény, és mind hamvába hol, Mennyi büszke tervünk, mind dugába dőlt, Mennyi butaságot hord hátán a föld, Mindnyájunk úrnője, a halál tudja jól. Van, ki untig játszik, táncol és dalol, Van, ki tehetséget mûvészetbe tölt, Van, ki szívszándékra szép álarcot ölt, Van, ki e világot megvetve szónokol. Hív ábrándok, eszmék, gondok tára vár, Természettől szülten ezerarcúan Tévelygünk e kusza, rövid életen, Hisz itt, a földön minden gyorsan elsuhan, És nem kísér soká a jószerencse sem. Egy marad örökké, mindig: a halál.
7. A haldoklás csak ritkán könnyû, bármit szeretnénk is gondolni róla. A testünk nem hajlandó küzdelem nélkül elengedni az életet: belekapaszkodik. Nem úgy halunk meg, hogy mondunk még néhány magvas gondolatot a bennünket könnyes szemmel körülálló családtagoknak, aztán kileheljük a lelkünket. Ha nem rángatózva, fuldokolva vagy köhögve múlunk el, és nem is kómában, akkor fokozatosan kell elsorvadnunk: a hús lassan elfogy a csontjainkról, a bőrünk és a szemünk sötétsárga színûvé válik, ha a májunk is felmondja a szolgálatot, aztán a hangunk elfogy, míg aztán a véghez közeledve már annyi erőnk sem marad, hogy kinyissuk a szemünket; mozdulatlanul fekszünk halálos ágyunkon. Egyedül ziháló lélegzetünk árulkodik arról, hogy még élünk. Henry Marsh
8. Az élet, melytől mámoros a szív, egyszer majd halált is kér a dalában, s elnémul... Csak a Halál s az Öröm parancsol ránk hirtelen hallgatást.
9. A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet - kivétel nélkül mindnyájunké - előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. (...) Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett - jó és rossz, öröm és fájdalom - különleges, egyszeri értéke és jelentősége van. Lukács László
10. A magunkfajták élete épp arról ismerszik meg, hogy nemigen bolygatja meg az évszakok körforgása; a halál viszont mintha jobban kedvelné azt az időt, amikor elszárad a levél, avar lesz a lombból, és a természet mûvészi tökéllyel rendezi meg az elmúlását. Dimitri Verhulst