Ugrás a tartalomra
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejû tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (...) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tûnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
Kapcsolódó idézetek
-
Az embereknek vannak hegeik mindenféle szokatlan helyen, mint valami titkos térképe saját múltjuknak, mint régi sebeik táblázata. A legtöbb sebünk begyógyul, csak egy heget hagyva maga után. De némelyik nem. Vannak sebek, amiket mindenhova magunkkal viszünk, és bár a vágás régen volt, a fájdalom még kitart. Mi a rosszabb, új sebek, amik szörnyen fájnak, vagy a régi sebek, amiknek rég meg kellett volna gyógyulni, de nem tették? Talán a régi sebeink megtanítanak valamit. Emlékeztetnek rá, hol jártunk, és mit győztünk le. Leckét adnak, hogy mit kerüljünk el a jövőben. Szeretnénk ezt hinni. De ez nem így van, ugye? Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, újra és újra és újra.
-
Bár lehetnek olyan hegeink, amelyeket inkább elrejtenénk, mert a hozzájuk kapcsolódó lelki vagy érzelmi fájdalom sokkal nagyobb, mint a sérülés keletkezésekor bennünket ért fizikai fájdalom, olyanok is léteznek, amelyeket minden tükörbe nézéskor látni akarunk. Ezek a sebhelyek ugyanis hasznos emlékeztetői a múltunknak. Arra tanítanak, hogy erősebbek vagyunk az azokat kiváltó erőnél.
Manal Al-Sharif
-
Sokat kérünk a betegeinktől. (...) Arra kérjük őket, hogy vakon bízzanak meg bennünk. De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg valakiben, mert az első naptól arra tanítanak, hogy senkiben ne bízzunk, csak önmagunkban. Csak a saját ösztöneidre hagyatkozhatsz.
-
Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, ez azt jelenti, hogy a sebészeknek is tartaniuk kell a lépést a fejlődéssel. Állandó nyomás alatt élnek, és közben alkalmazkodniuk kell a változásokhoz. Lehet, hogy fájdalmas a folyamat, de enélkül azt veszed észre, hogy visszafelé haladsz, ahelyett, hogy előre néznél. Folyamatosan fejlesztenünk kell magunkat, majdnem minden percben, mert a világ egy pillanat alatt változik és nincs idő hátrafelé tekintgetni. (...) Ezért próbálkozunk, változunk, alkalmazkodunk. Újrateremtjük saját magunkat. Csak biztosnak kell lennünk benne, hogy ez a javulás első lépése.
-
Ha az ember keze sebes, lehet, hogy nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mintha semmi baja nem volna, de az biztos, hogy nem fog törni-zúzni, hanem óvatosan nyúl mindenhez. Ha fáj a lába, nem fog futóversenyt nyerni, de biztosan nem rugdos meg másokat. Másmilyen lenne a világ, ha mindenki a sebes kéz tapintatával, a fájós láb óvatosságával közelítene a másik emberhez. A sebek, a fájdalmak érzékennyé tesznek, igazából gyógyítanak bennünket.
-
Minden sebésznek van egy árnyéka. A félelem és a kétely sötét fellege, ami még a legjobbakat is kísérti a mûtőben. Úgy teszünk, mintha az árnyék nem lenne ott. Reménykedünk, hogy ha még több életet megmentünk, új technikákat sajátítunk el, gyorsan és messzire futunk, az árnyék belefárad majd a hajszába. De ahogy a mondás tartja: az árnyékodtól nem menekülhetsz. Minden sebésznek van árnyéka, és csak úgy szabadulunk meg tőle, ha eloltjuk a lámpát. Ha nem menekülünk a sötét elől, és a félelmünk szemébe nézünk, emelt fővel.
-
Az orvoslás, ahogy én tapasztaltam, furcsa és sok szempontból nyugtalanító szakma. A kockázat nagy, és az önkényes döntések száma szinte végtelen. Elkábítjuk az embereket, tûket és csöveket vezetünk a testükbe, vegyi anyagokkal manipuláljuk őket, felnyitjuk a testüket. Tesszük mindezt a szakmánkba és a szakmai tudásba vetett hittel. Azonban amikor a szakma közelébe kerülsz - elég közel ahhoz, hogy lásd az összeráncolt homlokokat, a kételyt és a tévedéseket, a kudarcokat és a sikereket -, kiderül számodra, hogy milyen zavaros, bizonytalan és meglepetéseket tartogató dolog is az orvostudomány.
Atul Gawande
-
Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
-
Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
-
A "végzetes" csak egy kihívás. Az "életveszélyes" miatt kelünk ki reggelente az ágyból. Nem könnyen ijesztenek meg minket, nem hátrálunk meg, nem táncolunk vissza, és semmiképp sem adjuk fel, legalábbis a munkában nem. Hogy végezhessük a munkánkat, hinnünk kell benne, hogy a kudarc nem lehetséges, hogy nem számít, milyen beteg a páciens, van számukra remény. De amikor a valóság befurakodik a remény világába és végül megadjuk magunkat az igazságnak, az csak azt jelenti, hogy elvesztettük aznap a csatát, nem a holnap háborúját. Itt van a feladással kapcsolatos dolog. Ha egyszer megteszed, ha tényleg beadod a derekad, el fogod felejteni, hogy miért is kezdtél el harcolni.