A szépség egymagában még (...) nem fojtotta volna bele a dühös szózuhatagot. Tudomást sem vett volna a bájos arcról, a reszkető ajkak érzéki teltségéről, az elegáns vonalú arccsontokról, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna ki, az éjfekete haj selyemzuhatagáról, melynek néhány fürtje kicsúszott a hajpánt alól. A szidalmakat azonban az forrasztotta a torkára, amit a nő tekintetében látott. A szeme égszínkék volt, különleges, csillogó kék, mint a hóvihar után kitisztult téli ég. De ragyogásuk ellenére ezek a szemek nem voltak sem olyan reményteliek, sem olyan büszkék, mint a téli égbolt.