Ugrás a tartalomra
A nyaka most is sima volt, barnára sült arcából ragyogóbban villant kék szeme. Egy szépséghibája volt csak: nem rám villogtatta.
Kapcsolódó idézetek
-
A szépség egymagában még (...) nem fojtotta volna bele a dühös szózuhatagot. Tudomást sem vett volna a bájos arcról, a reszkető ajkak érzéki teltségéről, az elegáns vonalú arccsontokról, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna ki, az éjfekete haj selyemzuhatagáról, melynek néhány fürtje kicsúszott a hajpánt alól. A szidalmakat azonban az forrasztotta a torkára, amit a nő tekintetében látott. A szeme égszínkék volt, különleges, csillogó kék, mint a hóvihar után kitisztult téli ég. De ragyogásuk ellenére ezek a szemek nem voltak sem olyan reményteliek, sem olyan büszkék, mint a téli égbolt.
-
Férfi létére lehetetlenül sûrû, fekete szempillái voltak, ami még inkább kiemelte szeme kékjének mélységét, és arcának sápadtságát. A szemöldöke a hajához hasonlóan sötét volt, ám az arcélét borító rövid borostája lényegesen világosabb, akárcsak az arcbőre. A lány csak nézte a férfit, akit szeret, és életében először úgy érezte, hogy a boldogság szinte már fáj, olyan lobogással járja át a testét és a lelkét.
A. O. Esther
-
Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.
Ivan Szergejevics Turgenyev
-
A szépség csak egy dolog, de nem mindenkinek van ilyen gyönyörû, bársonyos pillantása. A szem színét vagy formáját meg lehet változtatni, de azt nem, ami belőle sugárzik.
Nora Roberts
-
A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor ránéztem, és újra eszembe jutott az első este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép - igen, ez volt az az arc, amely akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett.
Erich Maria Remarque
-
Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám függesztette kerekre nyílt szemét. (...) Sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát.
Erich Maria Remarque
-
Átölelte az asszonyt, aki nem ellenkezett. Forrón egymáshoz simultak. De amikor szétváltak, a férfit újból megütötte a gyönyörû, kék szempár különös, hideg, számító pillantása.
Agatha Christie
-
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
-
A szemébe szerettem bele (...), a szemébe, abba, hogy ennyire szelíden barna, jóságos szem...
Szilvási Lajos
-
Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. (...) Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derûs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna.
Szepes Mária