Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, elvesztem. Félek elmondani neked, mire vágyom, mert tartok tőle, hogy... jaj, nem is tudom, hogy talán belevágsz a tûzbe. Vagy ami valószínûbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. (...) Szeretlek (...). Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni.

Kapcsolódó idézetek

1. A szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan is és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyûlölettel. (...) Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit, nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.
2. A szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, váratlan, irányíthatatlan is és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyûlölettel. (...) Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit, nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.
3. Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök. Albert Tímea
4. Lehet, van olyan nap, mikor még tagadom, de tudom, hogy mindenedet akarom, ahogy szeretsz, ahogy nevetsz, vagy épp csak hozzám bújsz. És van olyan nap, elfog a félelem, ha nem dobom végre régi életem, félek, nem vársz rám, s így elfordulsz. Ez biztos szerelem, az lesz az ilyen, rég nem keresem, de jó, de ismerem. Dobrády Ákos
5. Szeretlek - és hiába büszkeségem: Elveszett érted a lelkem egészen. És hasztalan vagy ilyen eltökélt: Szólnod sem kell - én szólok szívedért: S ha mindenképpen okot kívánsz, elég ok: Szerelmet kérni jó, de kapni még jobb! William Shakespeare
6. - Szinte alig ismerlek, mégis mintha egész életemben itt lettél volna. Mégis miért van az, hogyha valami bánt, azt szeretném, ha te vigasztalnál meg? (...) Miért van az, hogy ilyenkor szeretnélek átölelni téged? Miért vonzódom hozzád? Legalább mondd, hogy te nem. Mondd, hogy te nem érzel ilyet, kérlek. - Én nem. Nekem te ennél sokkal többet jelentesz.
7. Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben. Szabó Magda
8. Milyen rémisztő ilyen melegszívû, odaadó valakit szeretni... Nem ismerek hozzád hasonlót. (...) Nem is volt soha szükségem senkire, de amikor rád hirtelen igen, már ki is csusszantál a kezemből. Nora Roberts
9. A szívem ott van, ahol te vagy (...). Hát nem érzed, mit jelentesz nekem? Amióta megismertelek, megfordult velem a világ. Már semmi sem olyan, mint régen. Értelmét veszítette minden, ami régebben lázba hozott. Nem akarom már mindenáron megváltoztatni a világot. Veled akarok lenni. Téged szomjazlak. A csókodra, az érintésedre, a szerelmedre vágyom. A. O. Esther
10. Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvû morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani. Müller Péter