Albert Tímea

A valódi erő abban rejlik, ha nem menekülve felejtesz el, hanem emelt fővel. Már tudom, hogy akinek szíve van, azt mindig összetörik. De az ember rengeteget tanul közben. Ha figyel. Hálát adtam érted minden nap, és erőt kaptam tőled egy új úthoz. Köszönlek.

Mennyire könnyû azt mondani, hogy szeretlek, és mennyire nehéz azt kérni, hogy legyél még!

Nem tudom, hol csúszott el. És nem kellene, hogy érdekeljen. Felhívhatnálak. Átölelhetnél. Úgy múlunk el, hogy át sem öleltél? Mindig valami hiba van abban a módban, ahogyan szeretek. De tudod, ha még téged sem szabadott úgy szeretnem, ahogy szerettem volna, hát akkor én tényleg nem kívánom ezt a világot élni.

Én jöttödre vártam, s te megérkeztél. Jöttödre vártam, s tudtam, aki érkezik, tovább is áll. S hogy a kettő között a szívemen áthaladtál? Részemről a szerencse.

Nem félek kimondani, hogy érzem rajtad a titok szagát. Hogy bőrödön át áramlik felém az, amit a száddal tagadsz.

Csak rajtad múlik, hogy ki is vagy valójában. Mindenről te tehetsz. Ha a tükörből egy roncs néz vissza, ne okold a körülményeket. Sem a főnököd, sem a családod, sem a társad nem tehet arról, ahol te tartasz. Egyedül a te kezedben van az irányítás. Csak te húzhatod be a féket. Csak te fordíthatod el a kormányt. Ne hidd, hogy az élet szajhája vagy. Senkihez nem tartozol, és senkinek nem tartozol. Az életed elcseszheted, de tökéletessé is formázhatod.

Azok vetik ránk az első követ, akik a legnagyobb félelemben élnek. Akik soha nem mertek még szembenézni nyomorúságukkal. Míg velünk vannak elfoglalva, addig sem üres az életük.

Nem hiszem, hogy valaha ideér egy megkésett csomagban az életem.

Soha nem érkezett senki, aki megtanítana felejteni. Hogyan kell idegen ajtók előtt a terhet letenni. Letenni és ott felejteni.

Semmi okom a boldogtalanságra. Nem is vagyok az. Csak fáj a világ rendellenessége.

Marja a bor a torkom, és arra gondolok, hogy mégis te vagy a képmás bögrém alján. Hogy jöhet ilyen dolog, mint az árvíz vagy valami női névvel illetett hurrikán, én meg mosolygok, és azt mondom, minden vagy, ami a hitem.

Mindig csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem.

Előre meg nem tervezett módon csúsztattam kezedbe kezem. Igazán nem kellett volna hagynod. Annyi ponton leállhattunk volna. Például mikor még ellentétesen lélegeztünk.

Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő.

Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt-féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerû. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyûjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik.

Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől.

Feszült inak és izmok támasztják egymást. Támasztanak el tőlem. És felbosszant, hogy nem egyesülhet két test úgy igazán. Hiszen ellenáll a csont, a hús.

Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit... Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást!

Nem tudom, hogy veszíthetünk-e. Vagy, hogy fáj-e a fának, mikor levelet növeszt. Volt-e valami valaha is a birtokunkban? Nem tudom, hogy valóban elrontottam-e most valami fontosat. Vagy csak elkerüljük ezentúl egymást. (...) Nem látlak majd, nem látsz majd. Feledünk. Megérte? Lehetett volna máshogy?

A nagy horderejû változások elsöpörnek minden régit. Talán hálásabbnak illene lennem mindenkiért. Soha nem értett meg senki igazán. Volt, akiknél szándékosan nem akartam, vagy éppen nem érdekelt. (...) Aztán egyszer jött valaki, aki azt érti, aki vagyok. Mintha plazmák lennénk, a testünk kristályos, a hangok pedig patakként nyaldossák a testünket. Azóta tudom, hogy rengeteg felesleges emberrel is találkoztam.