Ami miatt összegyûltünk, valódi tragédia, mégis része az életnek, mely véges természetével válik erőteljessé. Mind halandók vagyunk. Időnk véges. Ennek köszönhetően érezzük a szeretetet, a fájdalmat és végül ez ad erőt ahhoz, hogy a legtöbbet hozzuk ki abból az időből, ami megadatott nekünk.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor végül is rájövünk, halandók vagyunk, a törékenység égető, szívet tépő érzése vesz erőt rajtunk; látjuk, hogy minden pillanat, minden lény mennyire értékes, és ebből az érzésből mély, tiszta és határtalan könyörületesség fakad bennünk mindenki iránt. Szögyal Rinpocse
2. Mindennek vége van egyszer. Mindnyájan menet közben élünk. A körülöttünk lévő tárgyak a mi mozgásunkhoz képest egyszer csak elmaradnak. Ezen nem lehet segíteni. Ha valaminek itt az ideje, hát elvész. Csak addig van jelen, míg el nem jön megszûnésének órája. Murakami Haruki
3. Időről időre mindent el kell veszítenünk. A családunkat, a munkánkat, a szabadságunkat, hogy rájöjjünk, hogy ezek a dolgok milyen sokat jelentenek. És amikor minden durván összeomlik, amikor az élet már kilátástalan, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk, hogy mit tehetnénk, akkor kell a legerősebbnek lennünk, hogy csak azért is megmutassuk a világnak; az akarat mindenre képes. A legreménytelenebb helyzetből is megtalálja a kivezető utat, mert mindig van egy holnap, mindig van miért újra kezdeni. És amikor azt hiszed, teljesen magadra maradtál, észreveszed, hogy van valaki, aki melléd áll.
4. Az élet alaposan megtépáz mindenkit (...). Mindig jön valami váratlan. Annyit tehetünk, hogy felszedegetjük megtépázott darabkáinkat, és újra összerakjuk magunkat.
5. Mindent meg kell tapasztalnunk. Nem csak a jót, hanem a romlást, a borzalmat, a szomorúságot is. Ez tesz minket teljessé.
6. A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (...) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival. Paulo Coelho
7. Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni. Johann Wolfgang von Goethe
8. Örülhetsz tárgynak, munkának, sikernek, mûvészetnek, természetnek, eszmének, hitnek és így tovább. Akár mind az életed fontos része lehet. De a végső óráikban mégiscsak arra vágynak az emberek, hogy szerető közeg vegye őket körül. Csûrhetjük-csavarhatjuk, de a nap végén a legnagyobb erőt az adja számunkra, ha mély és kiegyensúlyozott kapcsolatban létezünk azokkal, akiket szeretünk. Csakhogy az ilyen kapcsolatok nem hullanak az ölünkbe. Tennünk kell értük!
9. Évszakok változnak, évek ballagásznak, népek jönnek valahonnét, nemzetek tûnnek valahová, és tágul a messzeség, korlátokat dönt le a diadalmas ész, és amit ma nem ismerünk, holnap talán már megszokott lesz. Mit sem változik azonban a tragédia. A tragédia átélése, amely korról korra igazolja eredendő végzetünk. Jean-Pierre Montcassen
10. Az empátia, együttérzés képessége tesz emberré. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor ez végtelenül nehéznek, talán megoldhatatlannak tûnik, hiszen a kakofónia, a káosz, az önvédelem, fikcióink vagy vágyaink épp arra sarkallnak, hogy befogjuk a fülünket, ne nézzünk oda, ragaszkodjunk ahhoz, hogy saját nézőpontunk vagy projekciónk az egyedüli lehetséges valóság, mindegy, hogy közben mennyit rombolunk. Együttérzek azokkal, akiket a saját félelmeik tartanak így fogságban, miközben embertelennek is tartom őket. Fabricius Gábor